„Nem különbözik a többitől, külsőségekben persze egész más, de nem szeretném, ha nem egy átlagos versenyre mennék. Úgy utazom ki, mintha egy világkupa lenne. Egy napot hagyok az utazásra, egyet, pénteken edzek a helyszínen, aztán hitelesítek. 27-én, szombat reggel is ugyanaz a rutin, mintha egy vk-n lennék, és abban kell bízni, amit már begyakoroltam. 99 százalékig legyen ugyanaz, ami eddig az erőmet adta. Az az 1 százalék az ösztön. Rituálészerűen kétszer rácsapok a combomra, és jöjjön, aminek jönnie kell.”

Ezt mondta az olimpiáról mint versenyről Szilágyi Áron a Telexnek adott interjújában. A háromszoros olimpiai bajnok kardvívó arról is beszélt, mit okozott, hogy egy hónappal a világverseny előtt lemondott a vezetőedzőjük, Decsi András, miután nem fogadták el a javaslatát a csapatra. Szilágyi szerint ha nem is mindennap, de azért éreztek feszültséget, hol erősebben, hol gyengébben.

„Egy olyan egyéni sportágban, ahol van csapatverseny is, és a válogatás szubjektív, mindig van feszültség, a szereplők a saját érveiket érzik erősebbnek, szakmaiabbnak, a kívülállók pedig sok mindent képesek belelátni egy ilyen folyamatba. Született egy döntés, ezzel a csapattal kell a legjobban szerepelni. Ennek a négy srácnak össze kell hangolódnia, az erős közös cél segít ebben. A csapatunk világbajnoki és Európa-bajnoki címvédő. Nem surranópályán érkezünk az olimpiára, nem underdogok vagyunk, ennek tudatában készülünk.”

Szerinte ebben a felállásban most mindenki mindent belead, és kiderül, hová érhetnek el. „Az utolsó hetekben már senki sem tanul meg vívni, a mottónk ettől még az, hogy ami ma elég, holnap már kevés.”

Az eddig pályafutására visszatekintve úgy látja, karrierjét a túlteljesítések és berobbanások jellemezték.

Nincs lineáris fejlődési ív benne, hanem ezekhez a megugrott új szintekhez igyekeztem később alkalmazkodni, és összességében tudtam is tartani a magasabb szintet.

Az első ilyen berobbanása a 2006-os junior Európa-bajnokságon, Poznańban történt egy nem várt aranyéremmel, amikor még kadett korúként, 16 évesen a 20 éves juniorok között szerepelt. „Az égvilágon semmi előjele nem volt ennek a sikernek” – mondta, hozzátéve, hogy amikor a felnőttválogatottba megérkezett egy évvel később, onnantól komolyabban vette magát, és sokat dolgozott azon, hogy ne szálljon el magától. „Arrogáns, beképzelt tinédzser is lehettem volna, ami abból fakadt, hogy alapvetően egy introvertált srác voltam, aki nehezen találta meg a helyét a társaságban, és egy csapásra sikeres sportoló lett. 17 évesen persze hogy szükségem volt rá, hogy elismerjenek. Aztán rájöttem, hogy nem leszek szimpatikusabb senkinek a beképzeltséggel. A londoni győzelem nevelt szerényebb versenyzővé és szerényebb emberré.”

Szilágyi korábban elvégezte a pszichológia szakot is, ami közel áll hozzá a matematika mellett, és használja is a páston. Szerinte a vívás egy intuíciós játék, bár a valószínűségszámításnak, a kombinatorikának is jelentősége van benne. „A másik agyában turkálni érdekes játék. Milyen tusok estek, a múltbeli tapasztalat, mire hogy reagál egy bizonyos tus után, mit szokott húzni, mikor változtat a stratégiáján, mikor kell nekem is máshoz nyúlni. Mégsem olyan, mint a sakk. Váratlant, nagyon jót húzni nem könnyű.”

A tehetségről kétélű fegyverként beszélt. „Aki nem szorgalmas, az nem ér oda, aki nem hajlandó elvégezni az edzésmunkát, nem lesz olimpiai bajnok. Ha megvan a tehetség, az sem garancia semmire, ez egy csapdahelyzet. Megfelelő tehetséggel sokáig el lehet jutni, nagyon komoly juniorkarriert is be lehet futni vele, de ha elhiteti, hogy jó az út, később fájdalmasan lehet rádöbbenni, hogy mit tékozoltál el.” Szerinte sok mindent lehet kompenzálni munkával.

Nincs mindenkinek meg a lehetősége arra, hogy olimpiai bajnok legyen, de az üzenet, hogy merjünk nagyok lenni, az munkával sikerülhet. És ez egy jobb üzenet, mint hogy a tehetségesek nyernek a versenyeken, a sportban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam tehetséges, de amiből tinikoromban éltem, abból már nem tudnék tusokat adni. Lendületes voltam kicsinek, segített az akceleráltság, de ez ma már édeskevés. Ha elhiszem, hogy tehetséges vagyok, és ennyi elég is egy karrierhez, akkor most nem biztos, hogy beszélgetünk, sőt, szinte biztos, hogy nem, mert a szorgalom, az odaadás, elhivatottság, az alázat nélkül ez a sport sem megy.

Szilágyi sikeréhsége a saját bevallása szerint még mindig csillapíthatatlan, és őszintén képes örülni egy megnyert asszónak edzésen is. Amióta a Vasas vezetője, jobban küzd a klubért, az edzőkért és a családjáért is. „A kisfiamat is beleviszem ebbe a sztoriba, először hozhatok neki érmet. Az Eb-győzelmünket épp végigaludta, a feleségem így legalább láthatta.”

A beszélgetésből az is kiderült, hogy ha nem vívna, sommelier lenne, mivel amatőr szinten elmerült a borok világában, és a feleségével egy képzést is elvégzett Londonban, amíg ott éltek. Napi szinten persze nem iszik, szögezte le, azt a gasztroenterológusa sem ajánlaná.