Hihetetlen! Nicolas Winding Refn, a Drive – Gázt! rendezője elment a falig: nem fogja elhinni, ami ez után következett!
Ha a bulvársajtó foglalkozna nevezett rendező legújabb, érthetetlen módon igazi filmek között, Cannes-ban bemutatkozott új filmjével, ami a szellemesnek szánt magyar fordításban Neonpokol címet kapta, noha az eredeti címnek (Her Private Hell) semmi köze Refn előző nagyjátékfilmjéhez, a Neon démonhoz, na annak a cikknek valami ilyesmi lenne a címe.
És még igaz is lenne.
Tényleg hihetetlen, tényleg elment a falig, és tényleg nem lehet elhinni, ami az után következik, hogy elkezdődik a film. Vannak filmek, sőt jobban belegondolva a legtöbb filmre igaz, hogy a bajok egy idő után kezdődnek el. Hát a Neonpokol nem ilyen. Nem lehet megnevezni egy pontot, ami előtt még nem volt baj. Ha véget ér a művészmoziban a film előtt a telefon kikapcsolására felszólító, jópofa kisfilm, akkor érdemes hazaszaladni. Hát anyagilag nem éri meg, az igaz, de lelkileg igen. Higgyék el.
Ads Service
A Neonpokol ugyanis teljesen értelmetlen. Sajnos a sajtó és a vélemények közlésére szolgáló egyéb felületek 2026-ra elkoptatták az értelmetlen szót, pedig most kéne elnézést kérni mindentől, amire a Neonpokol előtt azt mondták, hogy nincs értelme. Hiszen így, ezzel az elkoptatott szóval már nem lehet pontosan érzékeltetni, milyen film is ez.
Olyan, ami nem tart sehonnan sehová, nincs kézzelfogható sztorija, nincs benne egyetlen épkézláb mondat, ezt viszont közel két órán keresztül műveli. Olyan, amelynek jelenetei nem következnek egymásból, fontosnak tűnő szereplői valójában nyugodtan kihagyhatóak lennének anélkül, hogy csorbulna a történet. Olyan, ami úgy tesz, mintha kérdéseket tenne fel, de aztán kiderül, nemhogy válasz nincs, valójában kérdés se volt.
A Neonpokol olyan film, mintha négy tizenhat éves kamasz médiaszakkörön a liberális tanárok nyújtotta szabadságtól megrészegülve elkészítette volna a Takonyman vs. Turhaember című filmet, és közben fuldokolva röhögtek volna azon, hogy mivel nem szól rájuk senki, minden hülyeséget tényleg, tök komolyan megcsinálhatnak, amit csak akarnak.
Bár a Takonyman vs. Turhaember valószínűleg szerethetőbb lett volna, mert abban legalább érződött volna az alkotóik személyes viszonya a művükhöz. A Neonpokolban maximum azt lehet feltételezni igen rosszhiszeműen az alkotóról, hogy Nicolas Winding Refnt szexuálisan izgatta, hogy minél tökéletesebb testű, minél szexibb ruhába bújtatott színésznők minél többször lihegjék bele a kamerába pornós hanghordozással a daddy (apuci) szót. Mert hiába tűnik úgy, hogy a végtelenül macsó filmjeiről ismert Refn ezúttal a nőket megerősítő filmet készített – hiszen nők a főszereplői, és nőnek kell benne legyőznie benne a szörnyet is –, ennél semmi sem áll távolabb a valóságtól. A Neonpokol női szereplői fétistárgyak, akik egyedül azért vannak a vásznon, hogy a férfiak a nyálukat csorgassák: vonaglanak, teljesen indokolatlanul egymás mellét fogdossák, ondót törölnek le a combjukról a levetett tangájukkal, vagy ha még látszatból sincs épp semmi funkciójuk a sztori („sztori”) szempontjából, akkor csak minél többen minél kevesebb ruhában szerepelnek egyszerre a vásznon. Eye candy: ennek az angol kifejezésnek nincs magyar megfelelője; a „cukorka a szemnek” kifejezés azt minősíti, ha valaminek nincs mélysége, jelentése, csak épp jó nézni.
Ilyen eye candy próbál lenni legjobb pillanataiban az egész film, és ez legalább majdnem sikerül is neki, de csak majdnem: nem, nézni sem jó.
ADS Service
Mert aligruhás nőket bámulni a vásznon azért még a legprimitívebb elvárásoknak is kevés, ami ezen túl van, az pedig… Adná magát a címre utaló humorbonbon, hogy „az tényleg pokoli”, de még az sem: még csak nem is lenyűgözően és letaglózóan rossz. Egyszerűen csak rettentő buta. A Neonpokol egy része olyan, mintha paródia lenne, csak az nincs meg, hogy mit parodizál, és akárhogy is nézi hunyorítva az ember jóhiszeműségének határaiig (tíz perc), nem tudja nem észrevenni a jeleket, hogy az író-rendező ezt alighanem komolyan gondolta. De akkor érthetetlen, miért olyan a film látványvilága felerészben, mintha tényleg gyerekek csinálták volna médiaszakkörön: látványosan gagyi, műanyagból készült kristályok vagy sziklák népesítik be a poklot, a főgonosz Bőrkesztyűs Férfi félelmetes bőrkesztyűje pedig olyan, amit a Vinteden árulnak kétszázötven forintért plusz postaköltség. Nyilván van valami jelentése annak, ha egy komolyan vett filmben komolyan vehetetlen elemek vannak, de hogy mi az a jelentés, nem derül ki.
Ezen persze naivitás lenne meglepődni, hiszen nem derül ki semmi más sem semmiről. Ki az egyik főszereplő, Kay közlegény, aki Tarantinóra kínosan ügyetlenül hasonlítani próbáló jelenetekben mészárolja le egymaga a teljes japán jakuzát, és hogy jön a képbe? Egyáltalán mikor játszódnak ezek a jelenetek, és mikor a film jelenidejében lévők? Vagy mindkettő a jelenben van? Hogy kerül a közlegény öngyújtója a főhősnő apukájához (daddy)? És ki a Bőrkesztyűs Férfi? Adná magát az értelmezés, hogy a film, amit nézünk, valami konyhafreudista okoskodás – hiszen mégiscsak az adná az alapkonfliktust, hogy apuka (daddy) feleségül vette a kislánya vele azonos korú barátnőjét –, tehát akkor egy nem túl bonyolult metaforába csomagolva a gyilkos lehetne maga az apuka, de – spoiler! – a végén ez az elmélet is kútba esik.
Nem, egyszerűen nem áll össze semmi semmivé, a konyhafreudizmus meg kimerül néhány olyan mondatban, amit bárki rögtönözne tíz másodperc alatt, mert csak a téma felszínének felszínét kapargatják: a lány szerint barátnőjéből lett mostohaanyja úgyis „csak egy eldobható tárgy” az apjának, úgysem léphet senki helyébe, és hasonlók. Ezt persze megmagyarázza, ha maradunk a lehető legrosszhiszeműbb, már említett értelmezésnél, amely szerint a nők jelenlétének indoka kizárólag a férfiak szexuális izgalma, arra pedig tulajdonképpen mindegy, milyen közhelyes, banális mondatokra megy az úgynevezett cicaharc.
De hát közhelyekből és banális marhaságokból áll össze a film, olyannyira, hogy az is felveti a paródia lehetőségét, ha nem is annyira feltűnően, mint a PVC pokolkristályok. De hát se humor, se utalás, se posztmodern indulat nincs abban, hogy férfiak nagyon menőnek érzik magukat attól, hogy felvesznek egy fekete bőrkabátot, nők pedig nagyon menőnek érzik magukat attól, hogy felvesznek egy piros bőrkabátot. Sokat elmond Nicolas Winding Refn tehetségéről, hogy korábban rendezett egy teljes filmet, a Drive-ot egy cool kabát köré, és tizenöt évvel később még mindig nem tud mást használni lélekábrázolásként, mint cool kabátokat. Amivel az egyik legnagyobb baj egyébként az, hogy a moziterem hatalmas dolby surround hangszóróin két órán keresztül azt kell hallgatnunk, hogy százhúsz decibelen nyikorog a bőr. Ha nehéz is, próbáljuk megjegyezni Kristian Eidnes Andersen sound designer nevét: muszáj lesz, ha egyszer gonosz káromkodásokba akarjuk foglalni.
Nem mintha Pino Donaggio zenéje jobb lenne: nagyszabású szimfonikus zene szól végig, amikor nem a bőr súrlódásait hallgatjuk, ami abszolút nem illik egyetlen jelenet alá sem. Persze nehéz megmondani, mi illik az alá, hogy emberek esztétikusnak gondolt, valójában nevetséges módon nagyon, nagyon lassan lépkednek esztétikusnak gondolt, valójában elég unalmas és jellegtelen, cyberpunknak szánt díszletek között. Nincs a filmben egyetlen olyan lépés sem, ami olyan lenne, ahogyan egy ember lépni szokott, figyeljék meg. Igaz, nincs a filmben semmi, ami olyan lenne, mint amit emberek csinálni szoktak.
Ads Service
És erre lehetne mondani, hogy de igen, mert hogy az álmok, vagy a drogos látomások – jó is lenne! De a Neonpokol csak szeretne olyan lenni, mint egy látomás („Hipnotikus” – hazudja a film plakátja).
De ahhoz tehetség kéne – a Neonpokol viszont a szó minden értelmében dilettáns és dögunalmas vizuális környezetszennyezés.
Egészen biztosan nem lett volna egyetlen épeszű ember sem, aki pénzt ad az elkészítésére, ha Nicolas Winding Refn tizenöt éve a Drive macsó közhelyparádéjával nem éri el, hogy középkorú, családjukkal együtt unalmasan nyugodt kispolgári életet élő, középkorú apukák két órára elhiggyék, belőlük is lehetne vad, cool és eszméletlenül vagány nagybetűs FÉRFI, csak annyi kellene hozzá, hogy nekik is legyen bőr sofőrkesztyűjük és egy skorpiós kabátjuk.
Nyitókép: ADS Service
