Összeszorult a gyomrom. A legelső feladatunk a New York Times kéthetes nyári tanfolyamán – az Arts and Culture témájú, gimiseknek szóló kurzuson – egy-egy osztálytársunk meginterjúvolása volt. A 300 szavas szöveget mindenkinek fel kellett olvasnia.
Addig az izgalom felhőjén lebegtem, elképesztő volt, hogy a majdnem egy éve elindított jelentkezésből, a több ezer kilométeren át küldött esszékből és e-mailekből valóság lett: itt ültem egy New York-i egyetem túllégkondicionált termében, és egy olyan író előadását hallgattam, aki a múlt héten még világhíres színészsztárokkal interjúzott.
Névjegy: Bán Hanna
A Scheiber Sándor Gimnáziumban idén tizedikes tanuló a School of The New York Times egyik kurzusán vett részt idén nyáron részleges ösztöndíjjal. Arts and Culture fókusszal tanult a New York-i Fordham Egyetem campusán. Mindig is érdekelte az irodalom és az írás, de ez a két hét egyértelművé tette számára, hogy Beton.Hofi szavaival élve „ebbe akarjon belehalni”.
Tudtam, hogy lesznek majd kihívások, de ahogy lassan én kerültem sorra, újult erővel tört rám a félelem, hogy a többség anyanyelvként beszéli az angolt, a tanárok gyakorlott újságírók, mi lesz, ha kiderül, hogy szörnyű vagyok?
Szerencsére semmi ilyesmi nem történt. Az első nap az ismerkedés és az alkotás forgatagában telt el, a maradék időben pedig felfedeztük a campust, megismertük a társainkat, és igazi, zsíros New York-i pizzát ettünk.
Bán Hanna New Yorkban
Bán Hanna
New York-i történetek
Hatórányi tanulást meg egy kis házit követően a napjaink szabad délutánokból álltak. Az órák után sok programunk akadt: jártunk a Whitney Múzeumban, az East Village negyedben és egy Broadway-darabot is volt szerencsénk látni. A műsort követő tapsvihar után egy pillanatra az egész osztály megbabonázva, csöndben ült, majd mind egyszerre, izgatottan kezdtük egymásnak hadarni a véleményünket, és hogy milyen kritikát írunk belőle.
Ha épp nem a betondzsungelt jártuk történetek után kutatva, New York művészeti és kulturális terének szereplői jöttek házhoz, hogy megosszák az övéiket.
Járt az osztályunkban előadást tartani divattervező és filmkritikus, mi pedig bejártuk a New York Times szerkesztőségét, ahol többek között egy képszerkesztő mindennapjaiba nyertünk betekintést.
Személyre szabott magabiztosság
Az aznap tanultakból általában házi feladatot kellett készítenünk, és minden beadandóra szöveges visszajelzést kaptunk, amelynek során a tanárok kiemelték a kedvenc részeiket, valamint a gyengébb pontokat és hibákat. Mindenkinek el kellett készülnie egy zárófeladattal, egy nagyobb igényű cikkel, amin a kurzus teljes ideje alatt dolgozott. Én egy kis antikvárium alkalmazottjával készítettem interjút, a munkája kedvenc és legutáltabb pillanatairól, a versengésről a hatalmas üzletláncokkal, és a közösségről, ami bevonzotta őt a zegzugos, sárga lapoktól túlcsorduló üzletbe.
Jó kezdőkhöz hűen az egész folyamatot végigcsetlettük-botlottuk. Amikor az interjúalany nem írt vissza, vagy sehogy se hangzott jól a mondatunk, vagy a maximum karakterszám fojtogatta a legjobb ötleteinket, az oktatók mindig ott voltak, akár hogy tanácsot adjanak, akár hogy szükség esetén lebeszéljenek minket a laptopunk földhöz vágásáról. A szövegek diadalittas leadása után pedig a mindenre kitérő kritika és a publikálási tanácsok sem maradtak el.
A magabiztosság, amit a személyre szabott, rendszeres értékelés adott, rengeteget jelentett mindenkinek.
A New York-i Broadway
Beata Zawrzel / NurPhoto / NurPhoto via AFP
A tanárok figyeltek arra is, hogy a tanulmányaink mellett sok élményben legyen részünk, mint például a vasárnapi bál vagy a választható délutáni városnéző programok. A diákok kíváncsiak voltak egymásra: akár a könyvesbolttúrát, akár a kínai negyed ételsétáját választottad, odajött valaki, hogy ismerkedjen, barátkozzon. A „Hova akarsz egyetemre menni?” kérdés hangzott el a leggyakrabban a „Honnan jöttél?” után. Az ott lévők egy része azért jelentkezett, hogy ez a nyári tanfolyam később jól mutasson a legjobb egyetemekre való jelentkezésnél, de a többséget – nagy örömömre – az őszinte élvezet és érdeklődés hajtotta.
Nemzetközi barátok
A különbségek ellenére gyorsan kialakultak barátságok, az első hét végén a kurzus által felajánlott opcionális program helyett az újdonsült baráti körrel mentünk felfedezni a város fiatalok lakta negyedének lemez-, könyves- és használtruha-boltjait, az utolsó esténket pedig karaokéval koronáztuk meg. A távozás napján egy frissen kapott karkötővel, két, kézzel írott levéllel és polaroid fotókkal a kezemben integettem a reptér felé tartó ismerősöknek, akik másnap már Texasban, Pekingben, Hawaiin vagy Svájcban ébredtek.
Otthon, az időzónákon át telefonáló újdonsült barátok meg a gimnáziumi iskolaújsághoz gyűjtött ötletek forgatagában elővettem a még New York-i időre állított laptopot, és elkezdtem egy jövő nyári tanfolyam keresését. Nehéz lesz az ideivel versenyeznie.
