Mitrovits Miklós: Tiltott kapcsolat

A társadalmi önszerveződés szempontjából a lengyel példát tekintette iránymutatónak az a diplomamunka, amelyet Magyarország mai miniszterelnöke nyújtott be 1987-ben. A feltüntetett szakirodalmi forrásként dolgozatában a végzős diák a demokratikus ellenzék azon meghatározó tudósait és szamizdat orgánumait citálta, akiket és amelyeket ma nem győz – visszamenőleg is – köpködni. Abból a szempontból viszont Orbán Viktor következetes maradt, hogy a szeme előtt ott lebeg a lengyel példa, merthogy a demokrácia felszámolásáért folytatott versenyfutásban a mai „brat” néhány területen még előrébb jár. Mindezt óhatatlanul juttatja az olvasó eszébe egy új kötet, a magyar–lengyel ellenzéki együttműködés 1976 és 1989 közötti históriáját áttekintő kismonográfia. Az ilyesfajta összehasonlíthatóságról tehát nem Mitrovits Miklós tehet. A történész szerző „csak” abban mutat példát, miként lehet és miként kell egy választott témát szakszerűen feldolgozni. Kötetébe a másfél évtizedet átfogó korszakról és kapcsolatrendszerről minden érdemi belefért, mi több, remek összefoglaló született a magyar és a lengyel ellenzékiség (hős)korszakáról és azokról az ellenzékeken belüli frontvonalakról is, amelyekről a kívánatosnál jóval kevesebb szó esett mindmáig. Pedig ez több szempontból is magyarázza a mai fejleményeket. Az 1956-os forradalom előestéje óta skandált jelszó („Lengyelország utat mutat, kövessük a lengyel utat!”) ellenzéki szempontból mindvégig érvényes maradt – noha kétségkívül voltak magyar politikai „előrerohanások”. A hazai muszájherkulesi küszködést pedig igen jól jelzi az az aprócska tény, hogy az ikonikus Lech Walesa mögé felsorakoztatott Szolidaritásnak a fénykorában 10 millió tagja volt, a magyar ellenzék holdudvarostul sem lépte túl a néhány ezres létszámot. Ennek ismeretében még elgondolkodtatóbb, hogy a hatalmat kezébe kaparintó két hatalom most mégis közösen menetel – hátrafelé.