Spiró György: Sajnálatos események

„A sajtó munkatársaival nem lett közölve, miért kérünk a szokásosnál is vidámabb, színesebb, építő jellegű írásokat. Derű és kacagás (…) Pestre érkezik Josephine Baker (…) tele lesznek a lapok húsz évvel ezelőtti félmeztelen képeivel” – jelentette belügyminiszter főnökének, Biszku Bélának 1958. június 5-én Rajnai Sándor. Mint látható, a Nagy Imre-per lebonyolításának legfőbb irányítója a legapróbb részletekre is ügyelt. Az árulkodó ténymorzsákat Spiró György bányászta ki és dolgozta bele új tragédiájának szövetébe. A Sajnálatos események című színpadi mű minden történeti momentuma hiteles. Az igazi írói remeklés viszont az, hogy a legkülönfélébb források (évtizedekig titkolt pártiratok, a hazai sajtó, a megrendítő – vagy éppenséggel krónikusan hazudozó – memoárok), valamint a spirói tálentum és fantázia szétszálazhatatlan egységbe, hátborzongató drámába szervesülnek. A szokatlanul sok, egész pontosan 73 szereplős, színpadra mostanában aligha kerülő darab hat évtizedet fog át. Az első jelenetben Tamáska Mária 1956. november 7-én a Parlament lépcsőjén förmed rá az uraként emlegetett férjére, Kádár Jánosra: „Már megint mit műveltél, te szemét? Ezt a szart is te vállaltad? Miért nem hagytad Rákosira?” – mármint a szovjet tankok fedezékében végrehajtandó „rendcsinálást”. Az utolsó, a 35. jelenet helyszíne a Kerepesi temető, az időpont 2007 májusa, amikor is – máig ismeretlen – sírrablók magukkal vitték Kádár koponyáját. A futurisztikus írói feltételezés szerint azért, hogy „sötét alakok” feltámasszák az egyre nosztalgikusabban visszavágyott „János bácsit”. Akinek lényegi szelleme már megint itt ólálkodik. A diktatúrák, a diktátorok és holdudvaraik természetrajzát tűpontosan megmutató Spiró nem titkolja, a darabhoz írt előszavában meg is fogalmazza azt az értetlenkedőn Aha!-élményét, amelyet tizenkét éves kamaszként is érzett (s „2020-ban ugyanezt érzem”): miért kellett „továbbmenni”, kivégezni akkor, amikor már „mindenki rég meghunyászkodott, mindenki tudja, miről kell kussolnia”. Spiró – régi szokása szerint – a nehéz, rémisztően fájó közéleti helyzetekben aktivizálódik. Nem kussol, ír (még annál is többet, mint szokott), ír, mert ez a dolga. Ahogy azoknak a muszájherkulesi szerzőtársainak is, akik például a Mozgó Világ nyári dupla számában érdekfeszítő és fontos írásokkal, tanulmányokkal, esszékkel veszik körbe színdarabját. A folyóirat összeállítása maga is drámai látlelet mindarról, amiben kényszerűen élünk, s amerre, ha nem is némán, de öles léptekkel együtt menetelünk – „tovább”.