Max Porter: A bánat egy tollas állat
A nagy, fekete, rejtélyes madár, megunva a meséket, igazi kortárs ajánlattal fordult a mamájuk elvesztése miatt meglehetősen maguk alatt lévő srácokhoz: „Fiúk, mindketten építsétek meg, ide a padlóra, anyukátok modelljét. Úgy, ahogy emlékeztek rá. A legjobb modellt életre keltem, élő anyuka fog ágyba dugni benneteket.” A varjú – aki mindig az első komor őszi reggelen veri fel a környéket, aztán éjjel, amikor statisztikailag a legtöbb magányos ember szomorú, újra lecsap – eredményt hirdetett. Mindkét modellt jónak találta, el is sírta magát, az ígéretét mégsem teljesíthette. A Totth Benedek fordításában megjelent Max Porter-regényben a varjú bébiszitter vigasztalni jött, bedobott minden trükköt, de volt, hogy ő is elsírta magát. Amikor meghal az anya – az eset nem az újságok hírrovatába való, amolyan hétköznapi dolog –, az apa és a fiúk a magukról gondoskodás törmelékein próbálnak tovább-bukdácsolni. Előbb azt csinálják, amit az összes gyerek és felnőtt árva: pizsamában maradnak, mielőtt rájuk omlik a szennyes, mosogatnak, szünet és iskola eggyé válik, megfogadják, hogy soha többé nem fognak veszekedni, apa, aki egész életében arra várt, hogy az apjuk lehessen, befejezi a régen elkezdett könyv megírását. A bánat egy tollas állat mindössze 134 oldal. De micsoda 134 oldal! Nagyon kevesen írtak ilyen sűrű prózát a megfoghatatlan és elviselhetetlen fájdalomról, arról az abszurd helyzetről, amikor valakit tényleg meglep az élet azzal, hogy valaki nincs többé. Ha a Dylan Thomas-díjas szerző és a Halál a könyvet lobogtatva az út legvégén újra összefut, mindketten tudni fogják: korábban már találkoztak.
