„Bedugjuk a csövet, megvárjuk, amíg kimegy a vírus, aztán kihúzzuk a csövet” – mintha ezt a képet sugallná a Covid-betegeknél alkalmazott terápiáról a kormány, amikor a járványügyi védekezés legfontosabb kérdésének a beszerzett lélegeztetőgépek számát állítja be. Egy mentős szerint ez azonban súlyos félreértés. A legtöbb válságos állapotú fertőzöttnél az orvos az intubálás (a cső ledugása) ellen dönt, már csak kegyeleti okokból is. A gépi lélegeztetésből ugyanis idős, gyenge szervezetek számára gyakorlatilag nincs visszaút. Az ilyen drasztikus beavatkozásra csak akkor szánják rá magukat az orvosok, ha reális esélye van annak, hogy 72 órán belül a csövet újra ki lehet húzni.
A legnagyobb gond forrásunk szerint jelenleg az, hogy a társadalom nem veszi komolyan a járványt, holott – ha kis számban is, de – képes megölni olyan 40–50 éves felnőtteket is, akiken a fertőzésnek elvileg enyhe influenzaként kéne átfutnia. Majd ha minden családban lesz súlyosabb lefolyású megbetegedés, talán majd akkor óvatosabban viselkednek az emberek. Addig azonban a mentősök készülnek a rohamra. Aki 24 órás műszakra van beosztva, az reggel 7-től este 10-ig járja a címeket, hogy mintát vegyen a tüneteket mutatók otthonában. A közép-magyarországi, a fővárost magában foglaló régióban bő egy tucat esetkocsi járja végig az embereket, egy műszakban 20-25 címen vesznek mintát. Nem nehéz kiszámolni, hogy napi háromszáz szűréssel el is érik a képességeik határát.
„Ha nagyon hányni akar, akkor kopogjon a térdemen” – mentős forrásunk így készíti fel pszichésen a betegeket a tesztelésre. El kell ugyanis magyarázni a feltételezett fertőzötteknek, hogy a mintavétel fájni fog. A rövid párbeszéd sok hasznos időt nem vesz el a mentősöktől, annál többet a közúti forgalomban eltöltött órák. Ha csak a fővárosiakat kéne otthonukban tesztelni, akkor sem lenne elég a világ összes mentője sem, hogy ezt az igényt kiszolgáljuk – mondja a szakember. Ezért nyújtanak a Dévai utcai mentőállomáson is ambuláns mintavételt. Itt minden felesleges mozdulat csökkenti a naponta tesztelhető emberek számát. A személyzetnek eleve fertőtlenítenie kell a széket és az asztalt minden mintavétel után, ellenőrizni kell a kitöltött papírokat, a kémcsövek helyes matricázását. Ha hárman is szolgálatban vannak, akkor a rendszer percenként egy embert képes tesztelni. A mentőápolók és egyetemi hallgatók mellett mentőkocsi-vezetők is be vannak osztva a feladatra. A kiképzésük ezt lehetővé teszi, a helyzet meg szükségessé. Így is a labor mellett az emberi erőforrás jelenti a szűk keresztmetszetet.
Ha végeztek a kijelölt mentősök a nappali teszteléssel, akkor éjjel a Covid-betegeket szállítják a kórházak között. Októbertől a túlóráikat rendesen meg is fizeti a kormány, így a morgolódás sem túl hangos. A kiadott védőfelszereléseket is elegendőnek tartják. „Akár rám is köhöghet, hányhat egy Covid-beteg, nem vagyok nagyobb veszélyben, mint egy sima műtéti maszkban a diszkontáruházban a sajtos kifliért verekedő vásárlók közt”, állítja forrásunk. A probléma inkább az, hogy egy 24 órás műszak során figyelmetlenné válhat az ember, megvakarja az orrát, a szeméhez nyúl, és akkor baj van. A rendszer pedig nem bírja el, ha az egészségügyi dolgozók kidőlnek.
A járvány mostani szintjét még uralni tudja a rendszer, állítja hangsúlyozottan alulnézetből a HVG mentést ismerő forrása. Inkább az okoz gondot szerinte, hogy a nagy előkészület miatt másutt keletkezik szakemberhiány. A Honvédkórház sürgősségi osztályán a vörös folyosó van fenntartva a fertőzötteknek, a zöld a baleseteseknek. Az ápolók keveredését pedig a védekezés részeként igyekeznek elkerülni. A hétvégén a Covid-részlegen négy egészségügyi dolgozó jutott hat betegre, a túloldalon 18-an ápoltak százhúszat. Készülni pedig szinte lehetetlen: az arányok akár meg is fordulhatnak a második járványhullám erősödésével.
