Átléptékahatárt

„Mi, magyar írók, művészek és a tudomány munkásai, különféle világnézetek és párt­állások szószólói, különféle társadalmi rétegek szülöttei és tagjai, akik a legkülönbözőbb hivatásokban és munkakörökben dolgozunk, akik valamennyien az évezredes magyar művelődés megtartásának és gyarapításának rendeltetését vettük örökbe, mi, akik valamennyien keresztény családok leszármazottai vagyunk, az emberi becsületérzés és igaz kereszténység, a józanság és hazafiasság magától értetődő egységével és szilárdságával emeljük föl szavunkat az állampolgári jogegyenlőség elvéért, melyet az úgynevezett »társadalmi egyensúly hatályosabb biztosításáról szóló törvényjavaslat« megvalósulása esetén törölne a magyar alkotmányból.”

Így kezdődött az a kiáltvány, amely teljes terjedelmében csupán egyetlen napilapban, a Pesti Naplóban kapott nyomdafestéket 1938. május 5-én, azon a napon, amikor a nemzetgyűlés tárgyalni kezdte a Darányi-kormány – meglehetősen képmutató – „A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” című előterjesztését.

Az emelkedett hangú nyilatkozatot a szellemi élet 59 akkori – és többségében ma is jegyzett – nagysága írta alá, köztük képzőművészek, lelkészek, építészek, írók. A fajsúlyosabb nevek: Kernstok Károly és Márffy Ödön festők, Móricz Zsigmond, Zilahy Lajos és Szabó Zoltán írók, két arisztokrata honatya, a szabadelvű Apponyi György és a legitimista Széchenyi György, és a már említett zenészek, Kodály és Bartók. Noha az aláírók nyílt levelük címzettjeként a magyar társadalmat és a törvényhozás tagjait jelölték meg, nem ringat(hat)ták abba az illúzióba magukat, hogy mondandójuk célt ér. Szégyenkező szavaikat inkább az utókorhoz intézték: „Ez a javaslat még a zsidóságot sem alázza meg annyira, mint amennyire megsérti a keresztény középosztály fiait, amikor azt teszi fel róluk, hogy – az állampolgári jogegyenlőség megszentelt alapelvének semmibevételével – jogfosztástól, megszégyenítő gyámkodástól, kényszeralkalmazástól várják megélhetésük biztosítását. S felteszi róluk azt az erkölcsi eltévelyedést, hogy polgártársaik egy részének vallása miatt való megbélyegzése, polgári jogai teljességéből való kiforgatása árán akarnak érvényesülni és boldogulni. (…) Minket keresztény hitünk, hazafias meggyőződésünk, az ország európai hiteléhez és nemzeti függetlenségünkhöz való ragaszkodásunk késztet arra, hogy soha ne tágítsunk az állampolgári jogegyenlőség elvétől, melyet történelmünk legszebb korszakában, az európai magyarság legnagyobb elméi vívtak ki. (…) Gondolja meg minden kortárs, mekkora felelősség terheli, ha a lelkiismereti tiltakozás ellenére is megszületik egy törvény, melyre valamikor minden magyarnak szégyenkezve kell gondolnia!”