Hetven éve költöztek Beloiannisz faluba az első lakók, akik mind görög polgárháborús menekültek voltak. Az akkori kommunista magyar vezetés a Szovjetunió csatlósaként zokszó nélkül részt vett a görög kommunisták 1948-ban indult akciójában.
Görög menekült gyerekek érkezése 1948 áprilisában. Úttalan utakon
mti / rózsa lászló
Görögfalva
mti / mohai balázs
A gyermekek 1948-ban, több hullámban érkeztek Magyarországra, összesen mintegy háromezren. 1949-ben pedig további nagyjából négyezer, mindenféle korú politikai menekült. A nehézségek és a nélkülözés ellenére ők többnyire hálásan emlékeznek vissza magyar segítőikre, úgy érzik, a lehetőségekhez képest mindent megkaptak. A lehetőségek persze meglehetősen szűkösek voltak Rákosi Magyarországán. 1950 tavaszán megkezdődött azonban a később a görög kommunista mozgalom egyik vezéralakjáról, Nikosz Beloianniszról elnevezett Fejér megyei Görögfalva építkezése, és ősszel ezernél is többen odaköltözhettek. (A csúcs 1952-ben volt 1850 lakossal, 1954-ben aztán a családegyesítés révén több mint nyolcszázan elmentek.) Mellesleg Göncz Árpád is dolgozott ott földmérőként.
Szintén 1950-ben döntöttek az iparban foglalkoztatható 1500 – a családtagokkal együtt 1900 – görög menekült elhelyezéséről a Kőbányai Dohánygyár budapesti telepén. Tíz-húsz négyzetméteres szobákban akár több család is élt összezsúfolva. A konyha közös volt, a vécé, a fürdőszoba a folyosó végén. Külön épületben szállásolták el az egyedülállókat.
Eredetileg nagyjából 1700 mezőgazdasági dolgozó lakóhelyeként négyszáz lakóház felépítését tervezték Beloianniszban. Természetesnek vették, hogy a menekültek is részt vegyenek az építkezésben. „Azt gondolhatnánk, hogy az ideiglenesség érzése és az, hogy a lakók sokfelől, 260 településről érkeztek, nehezítette, hogy a falu közösséggé váljon, ám az egymásrautaltság összehozta az embereket” – mondta a HVG-nek Vlahopulosz Ziszisz, a falu egykori polgármestere, majd úgy fogalmazott, hogy szerény körülmények között, a kornak megfelelően éltek. „Volt székünk, asztalunk, lavórunk, de akadtak fürdőszobás lakások is. Mindent megkaptunk, egy ideig kis Svájcnak nevezték a falut.” Ő 1951 februárjában költözött a településre.
A környékbeli magyarokkal kezdetben csak mutogatva beszéltek, még a kirendelt orvossal is, aki aztán a gyermek Vlahopuloszt vette maga mellé tolmácsnak, mert csak ő beszélte a nyelvet. Idővel az iskola is beindult, húsz gyerekkel, őket leginkább ránézésre sorolták be az évfolyamokra, mert nem lehetett pontosan tudni róluk, mikor születtek. Később egyre több lett a magyar tanár és diák. „Még iváncsai gyerekek is jártak az osztályainkba. Az egy hosszúkás falu, az iskola a másik végén volt, s előfordult, hogy a miénk közelebb volt nekik, mint a sajátjuk, ezért átjártak ide” – mesélte Vlahopulosz. „Mi, gyerekek egymás között, amikor a szünetekben játszottunk, verekedtünk, káromkodtunk, csak görögül beszéltünk. Még a hatvanas években is jöttek olyan magyarok, akik most is itt élnek velünk. Van, amelyikük ragyogóan beszél görögül.”
