„Hetvenes évek” – Ezerkilencszáznyolcvankilenc
„Az 1956-os Intézet története egyidős volt a magyar demokráciával; annak története egyben saját történetünk is” – ezzel a fanyar üzenetű mondattal zárul Rainer M. János előszava a kutatóhely 25. évkönyvében. Az intézet(fő)igazgatóból kényszerűen (alapítványi) kuratóriumi elnökké avanzsált történész az elmúlt hetekben két előszót is jegyzett, merthogy a műhely előző, 2019-es kötete is csak most, bő egyéves késéssel jelent meg. De megjelent, konok jelzéseként annak, hogy a rendszerváltás utáni legjelentősebb történettudományi intézetet még totális kirablásával – archívumának, könyvtárának az Orbán-kormány gründolta Veritashoz csatolásával – sem sikerült felszámolni. „Lazább” keretben, civil alapítványban, de a munkatársak tovább folytatták, s folytatják a – rájuk jellemzően igen tágas – közös gondolkodást. Melynek „termékei” izgalmas, a sajátos kádári uralomgyakorlás 1970-es éveit, valamint a rendszerváltás rövid, ám annál zsúfoltabb évét, 1989-et áttekintő és – főleg – gondolatindító tanulmányok. Merthogy a közelmúlt históriájához még „csak” közelíteni lehet. Történeti szempontból a jelzett időszakok vitán felül közelmúltnak számítanak, a róluk rendelkezésre álló vagy már feltárható források a végső (már ha van végső) történelmi értékeléshez édeskevesek, tudományos szempontból azonban nélkülözhetetlenek és nem mellesleg: aktuálisak. Már csak azért is, mert a „közelítő nézőpontok” szinte kortársi válaszokat adnak, de legalábbis valószínűsíthető feltételezéseket fogalmaznak meg a napjainkra is árnyékot vető ügyekről. Az egy időben megjelent két évkönyvet a szellemi műhely 11 szerzőjének 17 írása fémjelzi. Rainer mindkét kötetben a választott témakörök fogalmi rendszerét alapozza meg és bástyázza körül kikezdhetetlen logikával. A korábban több, az állambiztonsági szolgálatokkal foglalkozó könyvet közösen jegyző történész szerzőpáros a „szervek” szerteágazó tevékenységét ezúttal külön kutatta. Tabajdi Gábor a III/III-as csoportfőnökség bomlasztó igyekezetének újabb epizódjaira, Ungváry Krisztián pedig a magyar hírszerzés eddig jószerével ismeretlen akcióira fókuszált. Köztudott, hogy az 1956-os Intézet már „hivatalos” megalakulása előtt, majd egész működése során szakmailag pótolhatatlan munkát végzett el az Oral History Archívumba készített, ezernél több életútinterjúval. Az 1989 után rögzített beszélgetéseket elemző Somlai Katalin (az OHA utolsó legitim vezetője) ez alkalommal a rendszerváltás „jobboldali” emlékezetét rajzolta fel, s ehhez érdekfeszítően kapcsolódik Szegő Iván Miklós alighanem vitát provokáló – A konszenzusos elit megteremtésének esélye és bukása 1989-ben című –, kismonográfia terjedelmű tanulmánya, amely szerint a Kádár-kori ellenzékből alakult új politikai elit életében a vízválasztó az 1990. őszi taxisblokád volt, mivelhogy az azt „bizonyította”, hogy a résztvevők képtelenek közös, demokratikus játékszabályok szerint játszani.
