A kor felkorbácsolt közhangulatával is szembemenve 1946 januárjában a nácik politikai vagy származási üldözötteinek egy kicsiny, ám tekintélyes csoportja nyilvánosan emelt szót a magyarországi németség kollektív bűnössé nyilvánítása és kitelepítése ellen.
Svábok bevagonírozása a békásmegyeri pályaudvaron 1946-ban. Árnyaltabb megítélés nélkül
MTI / MAFIRT / Bass Tibor
Nemzetiadok-kapok
Azon a napon, amikor 1946 januárjában a magyarországi németek kitelepítése elleni tiltakozás szövegét közreadó Magyar Nemzetet 14 napra betiltották, a jól értesült napilaptárs, a Független Magyarország arról számolt be, hogy a kiürülő sváb ingatlanokba „a legrövidebb időn belül beköltözhetnek az arra érdemes írók és művészek”. Az ügylet lebonyolításában szerepet vállaló Művészeti Tanács soron következő ülésén szót kért és vihart kavart Márai Sándor, aki naplójának tanúsága szerint tiltakozott az ellen, hogy a deportált svábok házait anélkül „sózzák bárkinek is a nyakába”, hogy előtte megkérdeznék a kiszemeltet, köztük őt, hogy igényt tart-e a „nemzet ajándékára”. Az író értékelése szerint „a zabrás, fosztogatós hangulat” mégsem fertőzte meg teljesen a tanács többségét, mert javaslatát végül is megszavazták, ő pedig rögvest bejelentette a Tanács elnökének, Kodály Zoltánnak, hogy „nem fogadok el semmit”.
Márai naplószavait egy sokáig lappangó levél is visszaigazolja. A Magyar Írók Szövetségének elnöke, a Moszkvából érkezett Gergely Sándor 1946 áprilisában ugyanis átiratot küldött a Földbirtokrendező Tanácsnak, s felsorolta azokat, akiket „a MÍRSZ a minőségi és a múltban tanúsított magatartásuk alapján elsősorban tart méltónak arra, hogy a volksbundista házhelyjuttatásból részesedjenek”. Ebből a levélből tudható az is, hogy az elsősorban méltók előtt már akadtak még méltóbbak (így például Veres Péter vagy Balázs Béla), akik „már részesedtek” házjuttatásban. Az új „igénylők” közül önmagát harmadik helyre soroló Gergely a kötelezettségének is eleget tett, amikor egy suta félmondatban tudatja a címzettel, hogy Márai és Heltai Jenő „nem kívánnak részt a juttatásban”.
Az irodalmi és politikai szempontból heterogén és kétségkívül tekintélyes alkotók 32-es listája önmagában persze nem bizonyíték arra, hogy mondjuk Gábor Andor, Illyés Gyula, Schöpflin Aladár, Szép Ernő, Tersánszky Józsi Jenő, Weöres Sándor vagy Tamási Áron részesült-e ilyen juttatásban. A bizonyítottan házhelyet igénylő Déry Tibor kérvényét például csak 1950-ben teljesítették. Az elgondolkodtatóbb inkább az, hogy a sváb kitelepítés ellen morális megfontolások alapján szót emelők közül Fodor József, Füst Milán, Gellért Oszkár, Kassák Lajos, Nagy Lajos és Zsolt Béla neve pár hónappal később már ebbe, a „nemzet ajándékát” vélhetően elfogadni hajlandók lajstromába vándorolt át.
