Heather Dune Macadam: 999 fogoly

„Akit felakasztanak, legalább egyénként hal meg.” Kulcsmondata ez a szerzőnek, aki könyve harminchetedik fejezetében sem tud biztos választ adni arra, hogy az Auschwitzban sínylődő Ella Gartner, Regina Safir és Estera Wajsblum közül melyik két fiatal lány nyakára tették rá a kötelet 1945. január 6-án. Ami bizonyos: mindhárman tölténygyári munkások voltak, és méhszorgalommal gyűjtöttek össze annyi puskaport, amivel a „sonderkommandós” férfi társaiknak 1944 végén sikerült felrobbantaniuk a halálgyár egyik gázkamráját. A példastatuáló kivégzés végignézésére a női altábor több ezer rabját kényszerítették, s alighanem jó néhányan irigykedve sóvárogtak a „méltó”, a minden embernek kijáró „saját halál” után. Több millió ember nagyüzemi elpusztításán lehet hitetlenkedni, rémülten borzongani, felháborodni – de átélni nem. A holokauszttagadás elleni világküzdelem tiszteletre méltó élharcosa, Heather Dune Macadam új, számos nyelvre lefordított könyvének legnagyobb értéke az, hogy ha nem is millióknak, de legalább ezer embernek visszaadta a halálát azzal, hogy szívós nyomozómunkával, iratok tízezreinek tüzetes átvizsgálásával, a kevés számú túlélővel éveken át folytatott beszélgetésekkel, interjúkkal és mások monográfiáinak felhasználásával rekonstruálta – az életüket. Az általa kiválasztott 999 lányt a hivatalos dokumentumokban „munkára szerződött önkéntesként”, valójában a Szlovákiából Németországba indított deportálóvonatok első női transzportjának tagjaiként szállították a lengyelországi Oswiecimbe 1942 márciusában. Mivel Macadam a legapróbb, látszólag szóra sem érdemes részletekre is kíváncsi, a transzport története – mint csepp a tengerben – mutatja meg az „egész” emberpusztító gépezet rettenetét. Árulkodó momentum erre a címbe emelt 999-es szám. A példátlan tárgyismeretű, empatikus és mértéktartó, ám főbekólintóan szókimondó szerző például nem siklik át a miért nem ezer kérdésén – s az egymás mellé sorakoztatott adalékok nyomán feltárul a nácik számmisztikával vegyített tébolya csakúgy, mint az, hogy a 999 valójában 997 volt, a poprádi bevagonírozásnál készített listában kétszer (sor)számot tévesztettek. A könyv magyar kiadásához a haláltábort megjárt, ám „csak” hat évtized után megszólaló Fahidi Éva írta az egyik előszót. Ebben – a nála nemzedékkel ifjabb Macadamot visszaigazolva – osztja meg a legfőbb, kilencvenen túli felismerését: beszélni kell, mert „nem lehet állandó (halál)félelemben élni”.