James Patterson – J.D. Barker: A madártollas gyilkosságok

Hogy csinálta Ilf és Petrov? Az egyik bonyolította a történetet, a másik teleszórta sziporkákkal? Az irodalomtörténetnek nincs könnyű dolga, amikor az alkotói együttműködést kutatja. Örkény és Déry. Leutaztak egy szigligeti gazda házába, ám a második napon Örkény – vagy Déry? – azt találta mondani: hagyjuk. Az együtt töltött napokból aztán Örkény közlése nyomán mégis megszületett a Négykezes regény, aminél bármelyikük két ujjal pötyögve jobbat ír. James Patterson és J.D. Barker az amerikai könyvpiac két nagy ásza, hatalmas példányszámmal, milliós előlegekkel, lábon elkelt megfilmesítési jogokkal. Patterson megteremtette a maga ikonikus nyomozóját, Alex Crosst, Barker meg a maga fantáziavilágát, ahol hús-vér emberek és féllények között természetes átjárók működnek. A madártollas gyilkosságok mivel is foglalkozhatna mással, mint a tökéletes gyilkossággal. Valószínűleg Barker hozta a gyanúsítottat. Michaelnek, a bölcsészből lett kamionsofőrnek már az első lapokon a nyakába varrnak egy gyilkosságot, majd egyre többet, pedig a jelek szerint egyiknél sem volt ott. Megan pszichológiát tanul az egyetemen, ahol tulajdonképpen önmagával folytat érdekes kísérletet. A fiú- és a lánytestvérek, örökbe fogadott gyerekek, akiknek a szülei szintén az elmeipar ászai, és egészen fura forgatókönyv szerint analizálták és definiálták őket. Patterson nyilván a nyomozás humán erőforrásainak kitalálását vállalta, Dobbs nyomozó és Gimble ügynök a jó és a rossz zsaru, tűz és víz, de már ebből is látszik, hogy az 500. oldal, vagyis a vége felé haladva kiderül, az isten is egymásnak teremtette őket. A madártollas gyilkosságokban a két krimifenomén ügyesen keveri a misztikumot és a realitást, a több ezer mérföldet beröpködő Madárember sztorijában nincs két egyforma gyilkosság, míg elég meglepő választ kapunk arra a kérdésre: „Ki van a rajtvonalon?”.