Jankovics Marcell: Fehérlófia
„Szeretném túlélni a saját halálomat. Nemcsak szentimentális, de idealista is vagyok, nehezen emésztem meg, hogy egyszer meghalok. A rajzolás számomra azt jelenti, hogy talán hagyok magamból valamit.” Ez az önfeltárulkozó vallomás 1981 tavaszán, a művészeti értelemben talán legmaradandóbbnak bizonyult opusa, a Fehérlófia című egész estés rajzfilmje befejezésekor szakadt ki a 40 éves Jankovics Marcellből. A hét végén elhunyt, kultúrtörténészként és íróként is jegyzett alkotó neve már a Fehérlófia előtt ismert volt mint az 1960-as évek közepén a népszerű Gusztáv-rajzfilmsorozat társrendezője, mindenese a Magyar népmesék animációs feldolgozásának, és nem mellesleg a mozikba másfél millió nézőt becsalogató első egész estés rajzfilmnek, az 1973-as János vitéznek. A Petőfi-adaptáció közönségsikeréhez alighanem nagyban hozzájárult, hogy képi világában, látásmódjában, megformálásában emlékeztetett a Beatles zenéjére épülő, a négy világsztárt animációs főszereplőként bemutató Sárga tengeralattjáróhoz. Miközben hosszú évekig formálódott, rajzolódott a „fantasy kalandfilmként” emlegetett, a hun, avar és magyar mondákat idéző-keverő Fehérlófia, melyet a nemzetközi filmvilág 1984-ben minden idők 50 legjobb rajzfilmje közé választott, Jankovics két, néhány perces remekműszkeccsel is megbombázta a nézőket. Úgy tűnik, az 1975-ös, Oscar-díjra is jelölt Sisyphus és a két évvel későbbi Küzdők, csakúgy, mint az alkotó halálának hírére újranézett Fehérlófia a tengernyi stílusdivaton és még több technikai korszerűsítésen átesett rajzfilmmezőnyben változatlanul tartja előkelő helyét. Holott az utóbbival a bemutatása idején nemcsak a kritikusok többsége, de a mozirajongók is elégedetlenek voltak. Az írott történelem előtti korba visszanyúló, szimbólumok sorával operáló, a verbálisan könnyen követhető és befogadható népmesei sztorit a vizuális fantáziával megbolygató mű a János vitéz nézőszámának egyharmadát sem érte el. A „mérhetetlenül drága mű” rendezőjének több kritikus azt is felrótta, hogy a szürrealizmusba hajló, elrajzolt figuráit valósággal eltávolítja az elvonatkoztatási készséggel kevéssé rendelkező meserajongóktól. Ezt az állítást vitatva a jóval kisebb létszámú ellentábor azon a véleményen volt, hogy „a fantáziamozgató, látványos és tiszta” mesefilm igazi érdeme az, hogy a legfőképp megcélzott (gyerek)nézőt partnernek tekinti. Olyan befogadótársnak, aki első látásra nem azt fedezi fel – amit pallérozott fők rögvest megláthatnak –, hogy például a dráma kezdetén látványosan darabjaira hull a világmindenséget egyben tartó jin-jang szimbólum, hanem a látvány nyomán át- és megérzi ezt. Aztán a második, a többedik újranézéskor sok apró részlet zökken a helyére, teljesedik ki a rendező expresszív látványvilága, kap mélyebb, hátborzongatóan jóslatszerű értelmezést a mesebeli három – legyőzendő – sárkány megjelenítése. A háromfejű még csak rút, ám élőlényszerű óriás, a hétfejű már pusztító fegyverarzenál, a 12 fejű pedig a legnehezebben lebírhatót, a korunkra félelmetes árnyékként boruló civilizációs ártalmakat testesíti meg. A Fehérlófiának immár sokezres az újra- és újranéző tábora. Ők nemzedékről nemzedékre igazolják vissza, amit Jankovics – aki a hírek szerint még be tudta fejezni utolsó filmjét, a Toldit – mindig érzett-remélt, s ars poeticájaként hirdetett: „A gyerekkel nem szót, képet kell érteni.”
