Ferber Katalin: Életálom

A szeretetet nem lehet akarni, kicsikarni, azt csak kapni lehet és adni – és persze elveszíteni. Általában, mondjuk úgy, normális esetben kamaszkori sajgó felismerés ez, rövidebb-hosszabb rögös út a felnőttkorba beléptető kapuig. Ez a menetelés a szépirodalmi vénával megáldott, megvert gazdaságtörténész új könyvének tanúsága szerint a szokásosnál sokkal, de sokkal hosszabb ideig tartott. Hivatalos, például a Wikipédián elérhető életrajza szerint a ma Németországban élő, a japán csoda elemzőjeként ismert Ferber Katalin szép, bár némiképp formabontó karriert futott be. Az Életálom című háromfejezetes kötete nem újabb szakmai bravúr, hanem önéletrajz. Brutális kitárulkozása a nem tervezett, becsúszott nyűggyereknek, akit apja épp ezért gyorsan az anyjára hagyott, s amint tehette, elmenekült messzire, disszidált Amerikába. Anyja viszont a szerencsétlenségéért őt, a létét okolta, s a lányát állandó lelkiismeret-furdalás keltésével és folyamatos önsorsrontásával zsarolta. A memoár a csillapíthatatlan szeretetéhség könyve, önterápiának csupán azért nem nevezhető, mert a szerző elkottyintja, hogy az „apakell” és az „anyakell” részegségéből való kijózanódásához lélekgyógyászok segítségére is szüksége volt. Az „énterápiához”, a megértéshez és a megbocsátáshoz pedig, úgy tűnik, még kellett az egész kiírása magából. Magánügyéből, viaskodásaiból a szerző mégsem „csak” megrendítő, hanem sokszorosan meggondolkodtató olvasmányt szült. Családtörténete ugyanis rémisztően XX. századi vallásháborús, identitásvesztő és -kereső história, a múltelhallgatás, a hetedíziglenség zaklatott regénye.