Pénz,paripa,fegyver

Az elmúlt évek során kiderült, hogy a menekültválság 2015-ös magyar kezelése jogellenes volt – viszont felettébb sikeres. A jelenlegi afgán válságban a legtöbb nyugati állam is a nemzetközi szerződések szellemével ellentétesen, a politikai érdekei szerint dönt. Beszédes, hogy hat éve a német kormány konzervatív vezetés alatt egymillió szíriai menekültet fogadott be, most viszont a szeptemberi választást megelőző kampányhajrában a bevándorlópártisággal vádolt, baloldali Zöldek ötvenezer afgán befogadását tartaná igazságosnak.

A reálpolitika a jelek szerint az uniós intézményeket is elérte. Korábban előszeretettel értekeztek a menekültek kötelező elosztásán, most viszont inkább pénzzel oldanák meg a problémát. Ursula von der Leyennek, az Európai Bizottság elnökének keddi bejelentése szerint az EU lényegesen megemeli pénzügyi támogatását, és 200 millió eurót folyósít az afgán lakosság helyzetének javítására. A segítség márpedig elkél, mert az ENSZ élelmezési programja, amely idáig 14 millió embernek nyújtott élelmet, a tálibok előrenyomulása óta felfüggesztette a tevékenységét.

Miközben Görögország a magyar határzárat is leárnyékoló falat húz Törökország felé, a Talibán maradásra kéri az afgánokat. A fegyveres iszlamistáktól az ilyen kérés könnyen fenyegetés is lehet. Ám ha az új urak meg is akadályozzák a tömeges kivándorlást, akkor is marad a probléma, hogy már most ötmillió afgán menekült él a környező országokban, elsősorban Iránban. Az EU–török megállapodás szellemi atyja, Gerald Knaus már szóba is hozta, hogy egy hasonló, a humanitárius szempontoknak megfelelő, a problémát Afganisztán környékén kezelő megoldást kellene találni. Az Európai Unió ugyanis nincs felkészülve a tagállamokat egymás ellen fordító menekültválságra. Pedig ennek is vannak jelei.

„Csak az elmúlt két hétben 1200 személy lépte át illegálisan a magyar–osztrák határt, erről a tűrhetetlen helyzetről a bécsi belügyminiszter tehet” – jelentette ki hétfői sajtóértekezletén a burgenlandi szociáldemokraták párt­igazgatója, Roland Fürst. A magyar határral szomszédos tartomány illetékese azt állította: a néppárti kancellár megtéveszti az osztrák lakosságot, amikor arról beszél, hogy Ausztria egyetlen menekültet sem hajlandó befogadni Afganisztánból. Eközben ugyanis százak áramlanak be az országba, s azt már Sebastian Kurz sem hiszi, hogy a balkáni menekülő útvonalat az elmúlt években sikerült lezárni.

Fürst adatai szerint az idén eddig nyolcezren lépték át engedély nélkül a magyar–osztrák határt; 20 százalékuk afgán volt, 90 százalékuk férfi. Azoknak a kérelmezőknek a 90 százaléka, akik nem kaptak ausztriai tartózkodási engedélyt, még mindig az országban van. A hírbe hozott belügyminiszter viszont a magyar határvédőket hibáztatja, szerinte nagyon sok a menekült az utakon, akikről senki sem tudja, hogy kicsodák. „Ezt nem lenne szabad Magyarországnak megengednie, tartania kellene magát az uniós joghoz, és hatékonyabban kellene védenie külső határait” – jelentette ki. Karl Nehammer szerint egyetlen júliusi hétvégén 229 illegális határátlépőt fogtak el, a Fertő tónál például egy 28 menekültet szállító teherautót kapcsoltak le az osztrákok.

Hogy a számok emelkednek, az a magyar rendőrség statisztikájából is látszik. A múlt héten rekordot döntött a határon előállított, visszafordított vagy az illegális átlépésben megakadályozott emberek száma: több mint háromezren voltak. Akiknek sikerült észrevétleneknek maradniuk, azok szerepelhetnek az osztrák statisztikában.

AFP / ANDREW CABALLERO-REYNOLDS

A tálibok afganisztáni hatalomátvétele utáni első közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy Joe Biden amerikai elnök támogatottsága 50 százalék alá süllyedt. Azt még szét kell szálazni, hogy ebben mekkora szerepet játszik a koronavírus-járvány negyedik hulláma, s mekkorát a kabuli katasztrófa, ám az amerikai katonák kivonását Afganisztánból még mindig a megkérdezett amerikaiak csaknem kétharmada támogatja.

A leggyakrabban ahhoz hasonlítják az afganisztáni összeomlást, amikor Saigon 1975-ös elestekor az amerikai követség épületének tetejéről, helikopterrel menekítették ki az embereket. Most a helikopterek a kabuli követség kertjéből szálltak fel – talán szándékosan kerülve a vereség jelképeként az amerikaiak agyába égett jelenet megismétlődését –, ám a vietnámi harcok csúfos végének és az USA történetében leghosszabb, két évtizedes háború kaotikus lezárásának vizuális összekapcsolódása még sokba kerülhet Bidennek, illetve a demokratáknak. A republikánusok máris kéjjel olvassák a demokrata elnök fejére a kudarcot, idézve július 8-ai nyilatkozatát, amelyben azt mondta, „nem elkerülhetetlen” a tálibok hatalomátvétele, dicsérte a később a (modern amerikai) fegyvereit átadó és fejvesztve menekülő afgán hadsereg felkészültségét, s kizárta annak megismétlődését, ami Saigonban történt.

A Washingtonban ellenzékbe szorult republikánusok azonban elfelejtik, hogy az amerikai csapatkivonás tervét kétpárti politikai egyetértés övezte. Ahogy a káoszhoz és az összeomláshoz is két-két republikánus és demokrata elnök hibái vezettek. Afganisztán ellen a csapatokat a republikánus George W. Bush indította meg 2001-ben, a New York és Washington elleni terrortámadás után, amit az az al-Káida szervezett, amelynek a tálibok menedéket kínáltak és hátteret nyújtottak. Bush azonban 2003 márciusában Irakot is megtámadta. Ezzel a szükséges háború (war of necessity) helyett egy választott háborút (war of choice) kezdeményezett, egyszersmind elvonta a figyelmet Afganisztánról. Az USA katonákat és fegyvereket dobott át az újabb frontra, köztük olyan speciális alakulatokat is, amelyek addigra megismerkedtek a helyi földrajzi és törzsi viszonyokkal.

A tönkrevertnek tűnő tálibok – nagyrészt az elvileg az USA szövetségesének számító Pakisztán támogatásával – visszatértek, s amikor kiderült, hogy a Bush elnökségének végére 25 ezer fősre csökkent amerikai kontingens kevés, a demokrata Barack Obama röviddel a hivatalba lépése után csapaterősítésbe kezdett. Az amerikai katonák száma 2010-re csúcsra, százezer fölé emelkedett, ám amikor úgy tűnt, hogy a tálibokat ismét sikerült visszaszorítani, Obama elkezdte kivonni őket. Ezt a harctéri sikerek mellett azzal indokolta, hogy 2011-ben, a pakisztáni Abbotábádban likvidálták az al-Káida vezetőjét, Oszama bin Ladent.

És persze közeledett a 2012-es elnökválasztási kampány, s az amerikaiaknak már akkor is elegük volt a háborúkból. Ám Obama éppen úgy túl korán érezte győztesnek magát Afganisztánban, mint Bush Irakban. Ráadásul Obama volt az, aki 2014-ben jóváhagyta, hogy az öt éve fogva tartott Bowe Bergdahl amerikai katonáért cserébe elengedjenek öt magas rangú tálibot a guantánamói terrorista-fogolytáborból. A gesztussal a Talibán és az akkor még Hamid Karzai elnök vezette afgán kormány közti tárgyalások elindítását szerették volna elősegíteni.

A tárgyalások a republikánus Donald Trump idején fordultak élesbe, ám nem Kabul és a Talibán, hanem a tálibok és Washington között, az afgán kormány kizárásával. Ennek az eredménye lett a tavaly februári megállapodás, amelyben az afganisztáni háborút lezárni akaró Trump vállalta, hogy idén május 31-éig kivonják az amerikai csapatokat, és cserébe semmi mást nem kért, mint hogy a tálibok garantálják, a részvételükkel alakuló új vezetés irányította Afganisztán területéről nem éri támadás az Egyesült Államokat. Mint kiderült, a táliboknak eszük ágában sem volt tárgyalni az ekkor már Asraf Gáni elnök vezette hivatalos afganisztáni rezsimmel.

A Trump által kötött egyezséget akkor is sokan bírálták azért, mert nem követelt garanciákat a táliboktól, és a most történtek fényében még inkább katasztrofálisnak tűnik – a Bident hibáztató republikánusok igyekeznek is elhallgatni, hogy másfél éve még üdvözölték az alkut. Biden pedig, aki Trump számos intézkedését visszavonta vagy felülírta, az afganisztáni kivonulás ügyében csak annyit tett, hogy az időpontját előbb a 2001-es terrortámadás huszadik évfordulójára, szeptember 11-ére tolta ki, majd augusztus 31-ére hozta előre. Pedig Lloyd Austin védelmi miniszter és Mark Milley tábornok, a vezérkari főnökök egyesített tanácsának elnöke, valamint más fontos katonai vezetők is próbálták rávenni, hogy őrizze meg a status quót. Azt a helyzetet, hogy az Afganisztánban maradt 2500 amerikai katona az USA légi és logisztikai támogatásával fenntartja a tálibok és a kabuli kormány közti kényes egyensúlyt.

A mostani káoszt látva sokan vélik úgy, hogy ez anyagi és emberi ráfordításban is megérte volna, különösen annak fényében, hogy az USA jóval nagyobb költséggel és létszámban állomásoztat csapatokat a második világháború vége óta Európában és Ázsiában. Biden azonban eltökélte, hogy „nem adja tovább a háborút egy ötödik elnöknek”. Szenátorként az afganisztáni és az iraki háborút is támogatta, Obama alelnökeként viszont már elmúlt a lelkesedése, Obama csapaterősítését pedig az adminisztrációból egyedüliként ellenezte. A The Wall Street Journal napilapban Walter Russell Mead konzervatív kolumnista fel is idézte a második Bush-, majd az első Obama-kabinet védelmi minisztereként szolgált Robert Gates 2014-es lesújtó ítéletét, mely szerint Biden „az utóbbi négy évtized csaknem minden fontosabb külpolitikai és nemzetbiztonsági ügyében tévedett”. ¬ NAGY GÁBOR