Almási Miklós: Közeli jövőnk és a távoli jelen

Irónia, gúny, sztoikus bölcsesség és mélységes aggódás váltja egymást a 89 évesen is örökifjú Almási Miklós új röpiratában. A szerző csak kötete végén határozza meg – A digitális társadalom kritikája alcímű – írása műfaját: kiáltványnak szánja tízfejezetes eszmefuttatását. Az esztéta-filozófus mostani manifesztuma azonban nagyszámú elődeivel szemben nem hirdet programot (ellenprogramot sem), merthogy „voltaképp csak kérdéseket tudtam megfogalmazni”. Viszont a hihetetlen sebességgel terjeszkedő, az emberiség javára szolgáló, ám kiszolgáltatottá tételére egyaránt alkalmas digitális kultúra ismert és szinte ismeretlen szegmenseiről temérdek mindent összefoglal és feltár. Úgy vezeti témáján keresztül az olvasóit, ahogy azt egyetemi kurzusain is teszi: lazán, követhetően, érdeklődést csigázva, adat- és ténygazdag tálalásban. A harmadik ipari forradalom áldásait (a „köznapivá vált csodákat”, az internettel elérhetővé tágult világot) maga is nap mint nap élvezve, azt veszi számba, mi az az ár, amit meg kell fizetnünk érte. S ez nem kevés. Két lábon járó, meztelenné csupaszított adathordozók vagyunk – mondja Almási, s végletes (végleges?) sebezhetőségünket lélekborzongató példákkal illusztrálja. Belegondolunk-e abba, hogy személyre szabott úgynevezett pszichografikonunkat minimum háromszáz egybekazlazott tulajdonságunkból rajzolják meg a sokmilliárdnyi adatot összegyűjtő, rendszerező szerverek? A mindennapi fejcsóváláson túl tudunk-e bármit is tenni az ellen, hogy adásvételek tárgyává egyszerűsödik személyiségünk, legféltettebb, olykor magunk elől is rejtegetett titkaink, mi több, szándékaink is könnyedén kifürkészhetők. Privát szféránk, autonómiánk romokban, az információözön dezinformált társadalmat formált, a sokszázas, többezres Facebook-kör magányosságot termelő tényező. A könyvet letéve jelenünket tisztábban látjuk. A jövőnk sejthetetlen.