Búcsúlevelező

MNM történeti Fényképtára

A sorsfordító időket megérezve Zsindely Ferenc miniszterelnökségi államtitkár, főnöke, Teleki Pál öngyilkossága előtt öt héttel naplóírásba kezdett. Az 1941. február 25. és 1946. március 9. közötti bejegyzéseket négy bőrkötéses naptárfüzet őrzi. Ezeknek a históriája nem volt kevésbé hányatott, mint a magát „konok akarattal” naponkénti összegzésre kényszerítő Zsindelyé. A legfelső körökben mozgó – három kormányfő bizalmas munkatársaként tevékenykedő – politikustól még nem került elő ilyen feljegyzésfolyam, amelyet Miniszter a frontvonalban címmel minap jelentetett meg a Kronosz Kiadó. „Egy befolyásos kormánytag nézőpontjából követhetjük nyomon a magyar kabinet második világháborús politikáját, méghozzá nem egy történelmi számvetés keretében, hanem a munka dandárjában… minden utólagos korrekció nélkül” – jelzi a terjedelmes szöveg jelentőségét a naplót közreadó és példásan jegyzetelő történész, Szekér Nóra.

Az ellentmondásokkal teli politikus karrierjének és személyiségének titkát felesége – a hagyományos női szerepekbe beszuszakolhatatlan operaházi jelmeztervező és a nők közül az egyik első filmrendező, Tüdős Klára a még publikálatlan emlékiratában – úgy fejtette meg, hogy „gátlástalan közvetlenséggel” tudta mások gátlásait feloldani. Zsindely 1891-ben Kisvárdán született, ám apja kinevezése miatt a nagy múltú református család sarjának szűkebb pátriája Komárom lett, 1931-ben ott választották kormánypárti képviselővé is. Hét évvel később a kultuszminisztérium államtitkára, s amikor miniszterét kormányfővé nevezték ki, Teleki magával vitte bizalmasát, aki a miniszterelnöki államtitkári posztot még Bárdossy László és Kállay Miklós regnálása idején is betöltötte.

Noha 1943-ban már úgymond torkig telítődött „a svihák, hazudós” kormányzati munkával, mégis beugrani kényszerült a kereskedelmi és közlekedési tárca élén tehetetlenkedő „Lekvár Józsi” (Varga József) helyébe. „Pár hónapi miniszterség után valami tisztességes dologban szépen megbukni: ez az egyetlen közéleti vágyam” – vallotta meg ekkor naplójának Zsindely, aki az 1944. márciusi német megszállás után már semmifajta hivatalt nem vállalt.

Szembenézést és e szerinti cselekvést viszont igen. „Kivittünk az országból állítólag félmillió zsidót brutális eszközökkel, válogatás nélkül kikereszteltet, kereszteletlent (…)  Valljuk be őszintén, hogy ugyanúgy bántunk el velük, mint a bolsevisták a burzsujokkal. Mi a zsidókra haragudtunk, ők a burzsujokra. A haragunknak egyformán undorító módon adtunk kifejezést. Ez szégyen, ez bűn. Felelnünk kell érte, mert elkövettük.” Ezt 1944. július 18-án az az ember vetette papírra, aki még a harmadik zsidótörvény elfogadtatásában is feladatot vállalt, ám a deportálás, majd a Szálasi-rémuralom napjaiban az egyik legfőbb segítője lett feleségének, a 2001-ben a Világ Igaza elismerésben részesült Tüdős Klárának a zsidómentésben. Istenhegyi úti villájukban majd’ száz üldözött élte túl a vészkorszakot.

A „múlt rendszer bűnösei” közé sorolt házaspár 1945 után a börtönt ugyan megúszta, s a kitelepítéséről szóló 1951-es határozatot is „szabad elköltözésre” enyhítették, a leveleikben irónia nélkül emlegetett „legboldogabb” éveiket házmesterként és kertészként élték Balatonlellén. A rájuk és a feljegyzésekben szereplőkre veszélyes határidőnaplókat Zsindely előbb egy kerti madáretetőbe rejtette, majd a fészekélete során kissé megviseltté vált paksamétát egy szintén Teleki-hű barátjára bízta. Tőle kérte vissza a becses irományokat Tüdős Klára, aki a férje halála után egy évvel, 1964-ben már úgy látta, azoknak jó helyük lesz a sárospataki református kollégium kézirattárában – négy évtizedre zárolva. ¬