Elbridge Gerry, Massachusetts kormányzója 1812-ben írta alá azt a törvényt, amellyel pártja, a Demokrata-Republikánus Párt átrajzolta a választási körzeteket az államban. A cél az volt, hogy az ellenfél, a föderalisták szavazóit egy tömbbe gyűjtsék, és a többi körzetben a Thomas Jeffersonhoz, illetve James Madisonhoz kötődő demokrata-republikánusok söpörjék be a szenátusi mandátumokat.
A Boston Gazette napilap 1812. március 26-ai számában megjelent egy politikai karikatúra, amely az egyik kanyargós körzet alakjában mitológiai sárkányt vélt fölfedezni. A rajzot a massachusettsi föderalista lapok átvették, és a lényt inkább szalamandrának látták. Az egyes pártok előnyét szolgáló választókerületek kialakítása pedig a kormányzó családnevéből (Gerry) és a szalamandra angol megfelelőjének (salamander) második feléből (mander) összerakott gerrymander kifejezést kapta főnévként, ami rövidesen igévé alakult át.
A machináció sikerrel járt, a demokrata-republikánusok a leadott szavazatok 49 százalékával is 29 mandátumot szereztek a 40 fős massachusettsi szenátusban. A föderalisták azonban 1813-ban visszaszerezték a törvényhozás fölötti ellenőrzést, és visszarajzolták a körzethatárokat. A gerrymandering akkor kapott újra lendületet, amikor az 1861–1865-ös polgárháborút, illetve a rabszolga-felszabadítást követően az alkotmány 15. kiegészítése 1870-ben garantálta a választójogot az afroamerikai férfiaknak is.
A déli államokban beindult a rajzolgatás. 1874-ben Dél-Karolina hozta létre az első nem összefüggő amerikai választókerületet, ám ezt az 1876-os választásra vissza kellett alakítania, mert a washingtoni képviselőház közölte, az abban szerzett mandátumot nem ismeri el. 1882-ben az állam már óriáskígyót rajzolt: a lakosság nagy részét alkotó afroamerikaiak többségét egyetlen hosszú, kanyargó körzetbe összpontosították, hogy a többiben garantálják a fehérek túlsúlyát és mandátumát. A gerrymandering iránti igény a XX. század elejére csökkent, mert a fehérek más eszközökkel szorították ki a szavazásból az afroamerikaiakat: a skála a választási jog gyakorlásának feltételéül szabott fejadótól az írni tudás vizsgálatán át a lincselésig terjedt.
A polgárjogi küzdelmek nyomán az 1960-as években a legfelső bíróság kimondta, hogy olyan körzeteket kell megalkotni, amelyek nagyjából egyenlő népességűek, s a 435 mandátum elosztását az egyes szövetségi államok között a tízévente tartott népszámlálás után, a változó lakosságszámot figyelembe véve újra kell kalibrálni. Az USA jelenlegi népessége szerint átlagosan 750 ezer emberre jut egy képviselő. Az 1965-ös választójogi törvény pedig megtiltotta, hogy etnikai alapon különbséget tegyenek a választópolgárok között.
A gerrymandering azonban nem tűnt el, hanem tízévente lezajló vetélkedéssé vált a demokraták és a republikánusok között, hogy ki tud olyan körzeteket alkotni, amelyekkel az adott államban maximalizálja az elnyerhető mandátumait. A ma már számítógépes programokkal és adatbányászattal segített módszerből kétféle létezik. A szétrobbantás (cracking) esetén az ellenzéki párt szavazóit úgy próbálják elosztani, hogy minél több körzetben kisebbségben legyenek. Az összezsúfolás (packing) célja, hogy a rajzolgatást végző párt a szavazói egy tömbbe gyűjtésével bebiztosítsa magának az adott körzet mandátumát, vagy az ellenzék támogatóiból kevés, számukra fölényesen nyerhető, a saját részére pedig több, szűkebben, de azért garantáltan besöpörhető kerületet alakítson ki. Létezik ritkábban használt harmadik lehetőség is, amikor – például ha a népszámlálás eredménye nyomán elveszít egy mandátumot az állam – az ellenzék két körzetét úgy vonják össze, hogy csak az egyik képviselőjük tudjon talpon maradni.
