Későbánat

A Szovjetunió a hidegháború idején – az USA-hoz hasonlóan – rengeteg nukleáris fegyvert halmozott fel. A csúcsidőszakban, az 1980-as évek közepén a szovjet hadseregnél 39 ezer, az amerikainál 22 ezer robbanófejet tartottak nyilván, lényegesen többet, mint más atomhatalmaknál. Minden idők legnagyobb, működésbe hozott robbanószerkezete a hatvan éve az északi sarkkörön túli kísérleti terepre ledobott, Cár elnevezésű szovjet hidrogénbomba volt. Néhány másodperc alatt több mint tízszer annyi energiát termelt, mint amennyire a második világháborúban bevetett lövedékek és bombák összesen képesek voltak. A nyolc méter hosszú, két méter átmérőjű, 25 tonna súlyú bombát eleinte 100 megatonnásra tervezték, ám végül a hasadóanyagok felét tették bele, így a hatóereje 57 megatonna lett. Tíz kilométeres magasságból egy Tu–95-ös stratégiai bombázóról dobták le Novaja Zemlja fölött. A zuhanását ejtőernyővel lassították, hogy a repülőgép a robbanásban keletkezett lökéshullámok miatt ne semmisüljön meg.

A lökéshullám háromszor kerülte meg a Földet, a Tu–95-ös ezer métert zuhant, ám végül a személyzet stabilizálta. A bomba „atyja” az az Andrej Szaharov volt, akiből később a Szovjetunió legismertebb ellenzékije lett, s aki jelentősen hozzájárult a birodalom bukásához. Az amerikai bombák ereje jócskán elmaradt a szovjeteké mögött, a legnagyobb felrobbantott szerkezet a 15 megatonnás Castle Bravo volt. A második világháború végnapjaiban a Nagaszakira és Hirosimára ledobott két amerikai atombomba 15, illetve 21 kilotonnás hatóerejű volt, együtt a becslések szerint 110–210 ezer ember halálát okozva.