Bigbug
Az Asimov-féle alaptörvények sem rendelkeznek arról, mit csináljon egy humanoid robot, ha teremtője, az ember nem képes átlépni a saját otthona küszöbét. A múlt héttől a Netflixen szinkronizált változatban is elérhető robottúszdráma, a Bigbug majdnem olyan szórakoztató és tanulságos, mint nagy feszültségű előzményei. Luis Bunuel éppen hatvan éve mutatta be Az öldöklő angyalt, egy szürreális szatírát a kínosan kellemes éjszakát eltöltő elegáns társaságról, amelynek tagjai arra ébrednek, hogy nem képesek kijutni a szobából. Jacques Tati még jobban rímel a Bigbugra: konfliktusa a gépi környezettel az 1967-es Playtime-ban azt is feldobja, aki éppen egy rooter installálásával bajlódik, hogy a filmet streamelve megnézze, hogyan is működik a hangtalanul záródó, automata ajtó. Jean-Pierre Jeunet is imádja az abszurd élethelyzeteket. A Delicatessenben megmutatja, mi a teendő abban a sanyarú helyzetben, ha elfogy a hús, és arra a következtetésre jut, hogy az ember a ledarálható megoldás. A Hosszú jegyesség című első világháborús drámában Jeunet a lövészárok poklában és a hitvesi ágyban álmodozva azt a kérdést teszi fel, meddig kell kitartania a hűségnek. Legkedveltebb munkája azonban az Amélie csodálatos élete, az első randevún még innen lévők, az örök és a csalódott szerelmesek képeskönyve. Legújabb, bizarr képi világú filmjében igyekszik lépést tartani a korral, és előre is néz, mert főfoglalkozására nézve mégiscsak egy rendezői székben tevékenykedő látnok. A Bigbug – a cím akár lehetne Bogaracskám is – a nem távoli jövőben játszódik, amikor a fejlesztők kicsit túltolták a mesterséges intelligenciát, és a robotokban keveredik az inas és a Mindenható munkaköre. Az emberek okosnak hiszik magukat, de ostobák, tettre készek, de valójában lusták, ezért a hobbijaikat, az érzelmeiket, beleértve a szexet is, gépek pár bites fantáziájára bízzák. Egy nap azonban valami váratlan történik: a partin hívatlan vendégek jelennek meg, az ajtók automatikusan záródnak, és egyáltalán nem mindegy, kinek a kezében van a távirányító.
