Révész Sándor: Húzzuk a keresztünk

Húzzuk vagy cipeljük, ez itt a kérdés. Ekként is értelmezhető Révész Sándor új könyvének áthallásos címe. Jó helyre ikszelünk, vagy össznépi rossz voksunk következtében tovább vonszoljuk a ránk nehezedő, egyre súlyosabb terhet. A szerző ebben a hangsúlyozottan nem tudományos, hanem publicisztikus ismeretterjesztő művében huszonegy magyarországi választás históriáján keresztül jut el az előttünk álló áprilisiig. Évszázadnál hosszabb visszatekintésével arra kíván ráébreszteni, hogy ideje lenne végre szakítani az olyan rossz hagyományainkkal, amelyek már példatárának legelső darabjában, az 1905-ös választásnál is érvényesültek. Elődeink ugyanis akkor tapasztalhatták meg először, hogy „a fennálló hatalom választásokon megbukhat”, ám ezzel a reményteli fejleménnyel egy időben egy másik megtapasztalás is történt. Nevezetesen az, hogy a többség – ellenzéki egységbe tömörülve – hiába buktatott kormányt, egy felsőbb óhaj (akkor Ferenc József, később az éppen regnáló kommunista cár atyuska) simán felülírta a népakaratot. A gyorstalpaló történelmi kurzusnak is felfogható választási kronológiából aztán minduntalan visszaköszönnek azok a manapság túl jól ismert választási praktikák, amelyekkel oly sokszor sikerül(t) a bebetonozás vagy a kisiklatás. Ehhez korántsem új módszer a választókerületek átszabása. 1922-ben a társadalmat úgymond konszolidáló Egységes Párt győzeleméhez például nem lett volna elegendő az, hogy a szavazópolgárok jelentős hányadát megfosztották a választójogától. Szorgos számítgatásokkal az egyéni választókerületek súlyát is aránytalanítani kellett. Volt, ahol egy mandátumról 18 743, másutt, nem tévedés, 911 voks dönthetett. Így ügyeskedték magukat mindössze 38 százaléknyi szavazattal 57 százalékos kényelmes többségre Bethlen Istvánék. Merthogy – summázta e fejezet igen találó címében a valójában bukásra álló kormányzat szándékát Révész – „A vesztesnek győznie kell!”. Ez a jelszó kimondva-kimondatlanul azóta is szinte mindenkor útmutatással szolgál az éppen hatalmon lévők számára. A voksolásokra visszatekintő szerző egyáltalán nem titkolja, hogy sorozata írásakor vigyázó szemét valójában 2022 áprilisára veti, ezért is taglalja jóval részletesebben – liberális szemléletű kortársi tárgyilagosságával – az 1989–1990-es rendszerváltást követő időszak történéseit. Ezen belül is különösen azt a folyamatot, amikor az először – kisgazdapárti koalícióban – kormányra került Fidesz-vezér 1998-tól hogyan próbálgatta hatástalanítani a parlamentáris demokráciát – kétharmados többség híján –, majd azt megszerezve mi mindent tett a jogállamiság felszámolásáért. S ha az 1949 utáni hét pártállami szavazásról azért nem ír, mert nincs róla mit mondani, a kötelező kettős jelöléssel a demokratizmus látszatát keltő 1985-öst már csak azért sem hagyja ki, mert így emlékeztethet a már megroggyant kádári apparátus választási csalásain felháborodó Orbán Viktor akkori, azóta gátlástalan cselekedetek sorával megtagadott szavaira: „Mint leendő jogi végzettségű állampolgár számára a legelső feladatom, hogy ott, ahol vagyok, ott, ahol tudok, mindent megtegyek a jog és a törvényesség védelmében.”