Hol és miért akadnak el a nők a tudományos pályán? Évtizedek óta foglalkoztatja ez a probléma a kutatókat, és nemcsak Magyarországon, de a fejlett világban szinte mindenhol. Az UNESCO pár évvel ezelőtti gyűjtése szerint a kutatás-fejlesztésben a nők magyarországi aránya nem maradt el az európai átlagtól, sőt jobb volt, mint Svédországban, Németországban, Hollandiában vagy Ausztriában. De az is kiderült ebből a rangsorból, hogy az élen volt posztszocialista országok, Lettország, Horvátország, Bulgária, Litvánia álltak, mindegyikben aránylag magas nőikutató-aránnyal. A szakértők ezt azzal magyarázták, hogy – hasonlóan a pedagóguspálya magyarországi elnőiesedéséhez – az alacsony fizetések kikezdték a kutatói pálya presztízsét, és a férfiak magasabb jövedelemért elhagyták a kutatási szférát.
Az is látszik, hogy a tudományos életpályán a nők egy bizonyos korban elakadnak, s ezt a hátrányt később már nem igazán tudják ledolgozni. Az egyetemet végzettek között több a nő, s a doktori (PhD) iskolákba beiratkozottak között is még nagyjából egyenlően szerepelnek a férfiakkal. A PhD-t azonban már kevesebb nő szerzi meg, s onnantól pedig a tudományos élet vezető pozícióiba alig tudnak bejutni. Ezt általában a családalapítással, a gyerekvállalással hozzák összefüggésbe, mondván: a kisgyermekük mellől visszatérve csak kevesen tudnak arra a szintre eljutni, hogy megszerezzék például a komoly tudományos munka megvédése után megszerezhető MTA-doktori címet vagy az akadémiai tagságot.
Azt, hogy ma a férfiaknál jóval kevesebb nő van az MTA doktorai és tagjai között, részben meghatározza az is, hogy hányan végezték el az egyetemet az 1980-as években, amikor még ott is a férfiak voltak többségben. Fábri Györgynek, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kara docensének számításai szerint 2019-ben és 2022-ben arányaiban megközelítőleg annyi nő jutott akadémiai tagsághoz, mint amilyen arányban negyven éve az egyetemen végeztek. Az igazi gond az, hogy ezeket az arányokat csak erőteljes beavatkozással, a Nők a Kutatói Életpályán Elnöki Bizottság ajánlásai nyomán elfogadott szabályokkal sikerült elérni. Az utóbbi időben tehát az MTA-n megtörténtek azok a változások, amelyek elősegítik a nők minél nagyobb jelenlétét az Akadémián, több évtizedes hátrányt azonban nem lehet néhány év alatt ledolgozni. S ez nem is az Akadémián múlik. Amennyiben sikerül a női PhD-sek számát növelni – s ez az egyetemek reszortja –, akkor több nő pályázhat majd az MTA-doktori címre, amely az akadémiai tagság előfeltétele. Az MTA-doktori címet frissen megszerzettek között ma már nagyjából egyharmados a nők aránya, s – szintén Fábri számításai szerint – az utóbbi két akadémikusválasztáson a nők átlagban már 9 évvel az MTA-doktori címük megszerzése után befutottak, míg a férfiaknak ehhez 16 év kellett. Az MTA-tag nők aránya 2000 óta több mint megháromszorozódott, ám még így is alig több, mint 10 százalék.
