Rejtőzködő legendárium címmel, közvetlenül a rendszerváltás után egy terjedelmes interjúfüzér próbálta megfejteni az 1987 januárjában, 60 évesen elhunyt – Kardosként anyakönyvezett, de írói nevén közismert – Pándi Pál titkát. A kötet két szerzője, Csáki Judit és Kovács Dezső (korábban maguk is Pándi-tanítványok) 21 szemtanút, elfogult barátot, küzdőtárs kollégát, a mesterben vagy az elvhű elvtársban csalódott ellenlábast faggatva „kollektív memoárt” adtak közre. Szakmai berkekben hírlett, hogy a szerzőpáros mikrofonvégre kapta Aczél Györgyöt is, ő azonban nem járult hozzá szavai kinyomtatásához. A letiltott interjú most, a Teherpróba című kötetben megjelent. „Nem volt nagy korkülönbség köztünk, mégis egy ilyen apa–fiú kapcsolatra hasonlított” – jellemezte a három évtizedes, vitathatatlanul paternalista, szeretettelinek azonban nehezen nevezhető együttműködést a kilenc évvel idősebb „atya”.
A kötet válogatója és – Schmal Alexandra melletti – társszerkesztője, s nem mellesleg Pándi fia, Kardos András nemcsak az Aczél-hagyatékból származó 66 forrásértékű levelet és feljegyzést adta közre, hanem apjának a családi archívumban évtizedeken át lappangó, 1944-es deportálási naplóját is. S ha kritikai életrajz nem fért is a vaskos kiadványba, a főszereplő rejtőzködő arca és az életét végigkísérő, -kísértő „morális skizofréniája” minduntalan megvillan. Ezt a jelzős szerkezetet – az ifjúkora óta a másik, az ellenzéki oldalon álló – Kardos használta az apjáról közreadott opus előszavában.
„A Kádár-korszakba lelkileg és szellemileg bele kellett roppanniuk azoknak, akik hinni akarták, hogy az, aminek mondja magát” a rendszer – vont mérleget a Mozgó Világ legutóbbi számában a kötet első kritikusa, Révész Sándor. Vitathatatlan, hogy a kommunista hitében vergődő Pándi egyenes vonalúnak mondott életútja meglehetősen kacskaringós volt. 1956 pedig legalább kétszeres fordulópont volt (nála is): a sztálinistaságával leszámolva a megújuló pártlapban, a Szabad Népben, majd utódjában, a Népszabadságban vezércikkekben éltette és óvta a forradalmat, majd elhitte – mert el akarta hinni –, hogy a kor szavát megértve jól cselekszik, s menti a menthetőt, ha beáll Kádár- és főleg Aczél-huszárnak.
Karrierje ettől kezdve majd három évtizeden át felfelé ívelt. Tevékenységét a szocializmus elleni minden külső és belső támadásra éberen figyelő „őrjáró szolgálatnak” tekintette, s elképesztő munkabírással végezte. Az Új Írás című folyóirat alapítója és igen aktív szerkesztője, szenvedélyes előadásmódú egyetemi oktató, 1967-től, 41 évesen tanszékvezető, 1973-tól akadémikus volt. Irodalmi monográfiákat, fontos forráskiadványokat adott közre. Több könyvkiadónál szuperlektor, újságok, folyóiratok megmondóembere lett, s mindeközben a hatalom grádicsain felfelé (olykor oldalra) lépegető Aczél informális, legbelső tanácsadó körének tagja a beleroppanásig, agyvérzéses haláláig.
„Sok ügyben járt el a hatalom nevében, sok harcot vívott úgy, hogy ő van a hatalomban, a másik fél azon kívül” – szögezi le a saját apakomplexusát sem titkoló Kardos, akinek ezt az állítását a kötetben dokumentumok és a hozzájuk fűzött lábjegyzetek támasztják alá. Ugyanezen iratok paradoxonok sorát is tartalmazzák. A sok közül csak egy jellemző példa: Pándi 1963-ban osztályharcos cikkben oktatta ki Mészöly Miklóst arról, hogy Az ablakmosó című színművének hatalomábrázolása elfogadhatatlanul pesszimista. Aztán értesülve arról, hogy cikke nyomán az író új könyvének kiadását leállították, Aczél azonnali ellenintézkedését kérte, mivel egy ilyen cenzurális akció nyomán „befullad az eszmei offenzíva”.
