Nukleárisdilemmák

AFP / Thomas Frey

Az 1956-os szuezi válság során Nagy-Britannia és Franciaország a második világháború óta utolsó alkalommal próbált együtt önállóan katonailag fellépni a csatornát államosító Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnökkel szemben. A választások előtt álló USA-nak nem állt érdekében belépni a konfliktusba, és magára haragítania az arab világot, így nemhogy nem támogatta a briteket és a franciákat, hanem gazdasági nyomásgyakorlással késztette őket a hadműveletek beszüntetésére. Ezt követően aztán a kétosztatú világrendben a két szuperhatalmon (USA és Szovjetunió) kívül senkinek sem volt lehetősége önállóan cselekedni a globális térben. 

Annak idején a Szovjetunió levélben intézett költői kérdésbe csomagolt fenyegetést a két agresszor európai ország vezetőihez: „Milyen érzés lenne Nagy-Britannia számára, ha nála erősebb, különféle modern tömegpusztító fegyverekkel felszerelt országok részéről támadás érné? Ezek az országok, ami a jelent illeti, nem küldenék flottájukat vagy légierejüket a brit partokhoz, hanem más eszközöket, például rakétafegyvereket vetnének be.” Ezzel a Szovjetunió rávilágított arra, hogy az európai hatalmaknak nincs esélyük egy nukleáris konfliktusban, amennyiben nem áll mögöttük az USA. Vagyis Európa elvesztette a stratégiai autonómiáját, amit azóta sem sikerült visszaszereznie. 

A stratégiai autonómiának három típusát lehet megkülönböztetni. A döntéshozatali autonómia a politikai akarat szabadságára és folyamatára fókuszál, a cselekvési autonómia a döntés végrehajtásához szükséges civil és katonai képességek meglétét fedi, míg az információs autonómia a döntés meghozatalához szükséges adatok rendelkezésre állására utal. Ezek megléte garantálhatja egy ország számára a függetlenséget más hatalmaktól, illetve a képességet arra, hogy önállóan műveleteket valósítson meg, és érvényesítse az érdekeit. Az EU nemcsak az interdependencia okozta gazdasági függés miatt – aminek a nyitottságán a liberális gazdaságpolitikát folytató országok nem kívánnak módosítani –, hanem a katonai képességeinek hiányából fakadóan sem tud önálló nagyhatalmi tényezőként fellépni. 

Az európai stratégiai autonómia kérdése még olyan, komoly nézetkülönbségeket valló politikusokat is egy platformra tudott hozni, mint Emmanuel Macron és Orbán Viktor. A megteremtése azonban már a kiinduláskor megbukik, akkorák az eltérések az EU-tagállamok biztonságpolitikai céljai között. Míg Magyarország határvédelmi, illegális bevándorlás elleni együttműködést szeretne, Németország területvédelemre összpontosítana, Franciaország pedig az erőkivetítő képesség fejlesztését preferálja.