Fél évtizeden keresztül volt élettársa, majd másfél évtizedig kinevezett özvegye József Attilának az utókor által sokat kárhoztatott Szántó Judit, akinek portréját figyelemre méltó adalékokkal árnyalja egy közelmúltban megjelent tanulmánykötet.
Szántó Judit arcai az 1950-es és az 1920-as években. Közös árvaság
magánarchívum
Sírrólsírra
József Attila végső nyughelye a Kerepesi temetőben. Revansok
Túry Gergely
Még az újratemetések országában, magyar honban is ritkán fordult elő az, ami József Attilával megesett: hat évtized alatt négyszer helyezték végső nyugalomra. Először az öngyilkossága után három nappal, 1937. december 6-án Balatonszárszón, ahol szűk családi és baráti körben vettek búcsút a 32 évesen „tűzhelyet, családot, már végképp másoknak” remélő poétától. S noha akkor már évek óta külön éltek, a szertartáson jelen volt – s a háttérből intézkedett és tartotta a lelket a József nővérekben – az egykori élettárs, a magát özvegynek tekintő Szántó Judit is. Aki fél évtizeddel később, 1942 májusában az első, politikai demonstrációnak szánt újratemetéskor semmilyen szerepet nem kapott, csupán a kis koszorúját tehette vadházastársa sírjára.
Az illegalitás és a legalitás mezsgyéjén billegő szociáldemokrata párt radikálisabb szárnya az antifasiszta népfrontosság jegyében 1942 elején rátelepedett a Film Színház Irodalom című képes hetilap kezdeményezésére. Pontosabban fogalmazva kisajátította azt. A József Attila Emlékbizottság – élén a főszervező Marosán Györggyel (aki később a Kádár-korszak hordószónokaként híresült el) – kiügyeskedett a Kerepesi úti temetőben egy díszsírnak titulált helyet, s az exhumáláshoz megszerezte a család hozzájárulását. Az eseményről csupán néhány lap adott hírt, a tudósítások a temetésen részt vevők számát több ezerre becsülték, a költőtárs Radnóti Miklós a naplójában „talán ötszáz” főt említett.
A teljes titoktartás melletti harmadik újratemetésen könnyen elképzelhető, hogy az akkortájt kizárólag proletárköltőként emlegetett József Attila „özvegye” egyedül vett részt. A titulust és a vele járó szinte korlátlan befolyást a költő utókorának alakításában Szántó Judit még az 1950-es évek legelején szerezte meg. Az évtized közepétől a kommunista párt berkein belül szívós harcot indított a „férjéhez” méltó, mondjuk „Adyhoz közeli” sírhelyért és síremlékért. Noha a „méltatlan” helyre 1955-ben a család akaratából a Mamát is elhelyezték, 1959 májusában József Attila más társaságba került. Földi maradványait az előző évben megnyitott Munkásmozgalmi Panteon előkertjének első számú (egyen)díszsírhelyére úgy temették át, hogy arról a nyilvánosságban egy árva szó sem esett. S a konspiráció folytatódott. Amikor 1963 áprilisában meghalt a nekrológokban már „múzsaként” emlegetett Szántó Judit, az újságok arról adtak hírt, hogy az ő hamvasztás előtti búcsúztatása a Farkasréti temetőben az Internacionálé hangjaival zárult. A hamvakat viszont már hírverés nélkül vitték át a Kerepesi útra, s az addig magányosan nyugvó költő sírjára rávésték „élet- és harcostársa” nevét, születési és halálozási évszámát is.
Egyfajta revansra került sor 1994-ben. Akkor is a költő nővére, a 89 esztendős Etelka (Makai Ödönné) és az ő egyik fia, az akkor Angliában élő Makai Ádám – egy műgyűjtő anyagi segítségével – a Mama mellé, „a családi sírba” temettette vissza a szerelem és a „szépség koldusának” sokat hányódott csontjait.
