Egy megmosolyogtató aktbotrány szolgáltatott ürügyet 1932-ben az „erős, magyar akaratú” hatalomnak arra, hogy eltávolítson a Képzőművészeti Főiskola tanári karából két nemzetietlennek bélyegzett mestert, Csók Istvánt és – a Nemzeti Galéria tárlatán nemrégiben ismét felfedezett – Vaszary Jánost.
Az Ádám és Éva című olajképét festő Vaszary János1900-ban. Természet után
Szépművészeti Múzeum / Magyar Nemzeti Galéria
Vaszarykaszekrényben
Fazekas István
Bár az új Nemzeti Galéria felépítése a Városligetben egyelőre a bizonytalan jövőbe tolódott, a múzeum készül a költözésre. Évek óta tart a nagy revízió, minden műtárgyat kézbe vesznek, adatait összehasonlítják a leltárkönyvekbeliekkel, mindegyik hátoldalára QR-kód kerül – mondta Kolozsváry Marianna főmuzeológus. Miközben lepakolták az 1970-es és az 1980-as években összeállított Dexion-Salgó polcokat, az egyik mögött falnak fordított, régi szekrényre lettek figyelmesek. „Meglepetésünkre két szennyezett vászontekercset találtunk, amelyeket pecséttel lezárt spárgával kötöttek át. Kézzel írt, halvány VASZARY felirat volt olvasható rajtuk. Kibontottuk a tekercseket, amelyekből egyenként húsz-húsz Vaszary-olajfestmény került elő” – mesélte a főmuzeológus. Bár akadt köztük néhány rossz állapotú, roncsolt felületű, sérült darab is, de a többségük kiváló művészi kvalitású alkotás. A festmények a teljes életmű szinte minden korszakát képviselik: a korai impresszionisztikus időszaktól az expresszív kompozíciókig, a párizsi art decótól a Duna-korzó-képekig és a mediterrán hangulatú tengerparti jelenetekig.
Hogy ki tette a falnak fordított szekrénybe a műveket, mikor és miért, az talán sohasem derül ki. Az bizonyos, hogy a műtárgyakat az 1939-ben meghalt Vaszary özvegye átadta a múzeumnak az 1940-es évek legelején, és a 2516-os és 2517-es számú átvételi dokumentumra ráírták: „Vaszary: 20 db különb. méretű olajf. összekötve.” Ám talán a háborús évek zűrzavara miatt soha nem bontották ki a tekercseket, és nem egyesítették az életmű többi, sok száz darabos kollekciójával, nem is vették leltárba, elfeledkeztek a létezésükről. Így vándorolt aztán a két tekercs a múzeum költözéseikor, míg végül az 1970-es években a budai Várba került, ahol a később „befalazott” szekrényben várták, hogy valaki rájuk találjon. De mivel nem tudtak a festményekről, azokat nem is keresték, és azért sem hiányoztak a revíziók során, mert nem szerepeltek a leltárakban. A képek ugyanis a festő műtermében voltak, ezért a szakirodalomban sem tettek róluk említést, nem állították ki, nem szerepeltek aukciókon, nem készült róluk reprodukció. Azt is csak találgatni lehet, miért így gyűjtötte össze azokat a festő vagy az özvegye.
Bármennyire örömteli is a felfedezés, a múzeumok nem szoktak ilyesféle fogással eldicsekedni. A Nemzeti Galéria viszont Ismeretlen ismerős címmel kiállításon mutatja be a festményeket, és katalógusban ismerteti a történetüket. A január 15-éig nyitva tartó tárlaton a frissen előkerült festmények közül 24 darab látható, és a kollekciót további, mintegy félszáz más alkotással is kiegészítették, így adva átfogó képet Vaszary munkásságáról.
A korai időszakból származó Kávéházi jelenet különösen értékes – állítja Kolozsváry Marianna, a kiállítás kurátora, hiszen, mint mondja, ebből az időszakból csak a tárlaton szintén látható Fekete kalapos nő című kép volt eddig a gyűjteményükben. Enteriőrkép is kevés volt a Galéria Vaszary-kollekciójában, de most az új felfedezés a család tatai nyaralójában készült több alkotással gazdagította ezt. Ahogy aktokkal is, ám ezek Kolozsváry szerint nem annyira az erotikáról szólnak, Vaszary a napozó alakjait inkább a természet részének tekintette. Fő műnek számít a két városkép, az Éjszakai fények a párizsi világkiállításon és a Budapest kálváriája című festmény. Ez utóbbi a derűs Duna-korzó-képeket váltja fel, és az 1930-as évek látszólagos nyugalma mögött megmutatja a közelgő káoszt, a felfordulást.¬Hamvay Péter
