Mohamed Mbougar Sarr: Az emberek legtitkosabb emlékezete
Miközben a szenegáli író magyarul most megjelent Goncourt-díjas regényében egy titokzatos könyv eredetét kutatja, nekimegy a francia irodalmi elitnek, és kapcsolatba lép ősei szellemével.
„Boldog gyerekkorom volt, ami nem ideális egy író számára” – mondta a Margó Fesztivál vendégeként októberben Budapesten járt Mohamed Mbougar Sarr szenegáli író Az emberek legtitkosabb emlékezete című regényének bemutatóján. „Matriarchális társadalomban születtem, mondhatni, irodalmi, költői neveltetésben részesültem, hiszen már gyerekként nőrokonaimtól hallott ősi és népi mítoszokon, legendákon nőttem fel” – mesélt legkorábbi emlékeiről a 32 éves író, aki a regényéért tavaly elnyerte a nagy presztízsű francia Goncourt-díjat. Elmondta, hogy Szenegálban a gyarmati múltból fakadóan ma is francia nyelven folyik az oktatás, a két fő helyi dialektus, a szerer és a volof szinte csak a beszélt nyelvben használatos. Sarr mindkettőt beszéli, írni és olvasni azonban egyiken sem tud, ahogy a társadalom többsége sem. A gyerekkorát végigkísérő mesékből eredezteti, hogy elkezdett szépirodalmat olvasni, majd történeteket továbbadni. Franciaországban szerzett diplomát, írni is franciául kezdett. „Bár Szenegál kicsi és szegény ország, a kulturális és művészeti élet mindig meghatározó volt. A függetlenség utáni első elnök, Léopold Sédar Senghor maga is költő volt, és bár sokan a fejére olvasták, hogy a kultúrát és az oktatást helyezte előtérbe, szerintem igaza volt. Máig jótékony hatással van rám és a generációmra” – mondta a HVG kérdésére.
Sarr első három könyvének nem volt különösebb visszhangja francia irodalmi körökben, ezért is lepte meg, hogy a magyarul a Park Kiadó gondozásában megjelent regényéért neki ítélték a a Goncourt-díjat. Az 1903 óta kiosztott, jelképesen tízeurónyi összeggel járó díj történetében Sarr az első fekete-afrikai nyertes, ami azért is különleges, mert könyvének egyik fontos motívuma a posztkolonialista francia irodalmi elit kritikája. Ennek ellenére nem szereti az afrikai író címkét, mert „íróként nem akarok szimbólum lenni, csak hű maradni ahhoz, amiben hiszek, és amit gondolok” – mondta. „Arról senki sem tehet, hogy afrikainak születik, nem kellene ezért falakat emelni köré. Lehet rá büszke, hordozhatja a történetét, de a származása ne zárja be, szorítsa korlátok közé, főleg ne mások előítéletei által” – fejtette ki Sarr a könyvbemutatón, amikor Apró Annamária kritikussal beszélgetett. Inspirációkról és olvasásélményeiről elmondta, hogy előszeretettel olvas magyar irodalmat, véleménye szerint Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díjat érdemelne. Bár ő most debütált a magyar olvasóközönség előtt, a Park Kiadó minden számítását felülmúlta a Bognár Róbert fordításában megjelent regény sikere. A beszélgetéskor olyan nagy volt az érdeklődés, hogy sokan be sem fértek a terembe, a dedikálás pedig közel három órán át tartott.
Sarr nagylélegzetű regénye igaz történeten alapul, amit a mágikus realizmus elemeivel színezve, váltakozó elbeszélőkkel és helyszínekkel mesél el úgy, hogy közben az élet legnagyobb kérdéseire keresi a választ. Az animizmus, vagyis a hit, hogy az anyagi világ minden részének lelke van, áthatja a cselekményt. Fontos motívum a természeti erők és az ősök szellemének tisztelete, a spirituális kapcsolattartás velük, ami keveredik az iszlámmal és a poszkolonialista francia kultúrával. Sarr nem fél, nekimegy a francia irodalmi elitnek, amely az ő olvasatában elefántcsonttoronyba zárva a való élettől elrugaszkodott elméleteken filozofálgat. „Az igazi író élet-halál vitára készteti az igazi olvasókat” – írja Sarr a regényt átható nyers energiával.
A történet alapját Yambo Ouologuem mali származású író 1968-ban nagy port kavart plágiumbotránya adja. Díjnyertes regényéről, Az erőszak kötelességéről (Le devoir de violence) az állították, hogy részben mástól lopta. Sarr, akinek az egyik egyetemi professzora ajánlotta a könyvet, lázas kutatásba fogott, ám a betiltott regényt megtalálni sem volt egyszerű feladat, nemhogy a közéletből visszavonult nyugat-afrikai írót. Hiába próbált, nem sikerült kapcsolatba lépni vele. Ouologuem személyét máig misztikum övezi; visszatért ugyan Maliba, ám megkeseredett emberként élt 2017-ben bekövetkezett haláláig. Az emberek legtitkosabb emlékezete egyfajta tiszteletnyilvánítás Ouologuemnek, aki Sarr szerint a gyarmati kultúrákat elnyomó francia társadalmi magatartásformára világított rá.
Sarr regényének főszereplője egy fiatal szenegáli író, aki Az embertelenség labirintusa című szellemkönyv után kutat, amelyről azt híresztelik, hogy egyetlen példány sem maradt belőle, írója pedig homályba veszett. Miután rátalál a vélhetően egyedüli megmaradt példányra, megelevenedik a múlt, az olvasó pedig idősíkokat és országokat átölelő odisszeára indul. Révületbe esik a helyi látóval egy szenegáli mangófa alatt, spanglit szív egy világhírű francia költő erkélyén, vagy éppen Argentínában utcai tüntetésen a tiltakozókkal skandál. A pulzáló, nyelvi bravúrokkal átszőtt regénnyel Sarr célja az volt, hogy megírja az abszolút könyvet, a kortárs francia irodalom magnum opusát.
A regényben felkutatott titokzatos könyv nyitósorai egy szenegáli népmesét idéznek, ám nehéz politikai áthallás nélkül olvasni: „Kezdetben volt a prófécia, és volt egy Király, és a prófécia szerint a Királynak adatik minden hatalom, ha cserébe felajánlja a birodalom öreg embereinek hamvait, és a Király elfogadta az alkut; legott máglyára vettette agg alattvalóit, hamvaikat szétszóratta a palotája körül, és erdő sarjadt ott, halálerdő, úgy nevezték el: az embertelenség labirintusa.” ¬ Martini Noémi