José Saramago: Festészeti és szépírási kézikönyv
Portugália egyetlen irodalmi Nobel-díjasa holtában is imponáló maradt. Hazája tavaly novemberben ünnepelte születési centenáriumát, most pedig magyarul megjelent életművének egyik félsikerű kulcsdarabja.
Restellt vagy éppenséggel elrekkentett korai művek, majd nagy sokára a hazai és világsiker, amely csak a hatvanadik életév táján érkezett el az addig inkább vaskezű szerkesztőként és elkötelezett kommunista értelmiségiként ismert íróhoz. Nem vitás, José Saramago pályaíve igazán nem volt szokványos, amiként merőben egyedinek bizonyult olvasók milliói számára az elbeszélői modora is: hosszú, olykor már-már programszerűen végeérhetetlen mondatai csakúgy, mint a mindenkori cselekményt bőszavú filozofikus kitérőkkel feldúsító irálya. Ahogyan az (ön)iróniát is előszeretettel alkalmazó irodalmár már Nobel-díjasként megfogalmazta: „Valószínűleg nem vagyok regényíró, valószínűleg olyan esszéíró vagyok, akinek regényeket kell írnia, mert esszét írni nem tud.”
Saramago alulról küzdötte fel magát, és jobbára autodidakta volt, ifjú- és felnőttkorának tekintélyes hányadát pedig egy kegyetlenül bornírt és menthetetlenül provinciális diktatúra árnyékolta be. Salazar rendszere, az Új Állam (Estado Novo) nemcsak bigottan katolikus és megveszekedetten antidemokratikus volt, de megkísérelte konzerválni Portugália réges-rég illuzórikus világbirodalmi küldetését is. Saramago ebben a közegben lett a nemzeti mítoszok, a közösségre parancsolt kényszerhitek kritikusa, egyszersmind illegális kommunista. Innen tekintve már szinte kézenfekvőnek tűnhet, hogy irodalmi jelenléte és írói mondandója csupán a diktatúrát megdöntő 1974. áprilisi szegfűs forradalmat követően válhatott markánsabbá.
Igaz, miután A kolostor regénye 1982-ben megjelent, pár év alatt majd’ minden világtájon kiemelkedő könyvsiker lett, még nem ez volt Saramago észlelésének és értékelésének elsődleges vonatkoztatási pontja. Kisebb részben az író ravasz fogása révén, nagyobb részben a kiadói marketing és a hírlapi könyvkritikák jóvoltából ugyanis A kolostor regényét a mágikus realizmus máig divatos kategóriájába sorolták. Ez a megjelölés már a nyolcvanas években is igazi gumifogalomnak számított, olyannyira, hogy utóbb a Ricardo Reis halálának évére (1984) és A kőtutajra (1986) is nyugodt szívvel alkalmazták a legkülönbözőbb recenzensek. Hiszen az előbbiben Fernando Pessoa egyik költői alakmása kel önálló életre, teremtőjének halála után megtérve Lisszabonba, míg az utóbbiban Ibéria egésze leszakad Európáról, hogy a címbeli kőtutaj gyanánt ússzon át téren és időn. Csakhogy a valójában nem annyira mágikus, mint inkább fantasztikus elemeket felmutató regények fő mozgatójává és vonzerejévé mind nyilvánvalóbb módon a szerzői hang és az összetéveszthetetlen mondatszövés, mondhatni a saramagói (anti)szintaxis vált. Ebben a stílusban szólalt meg a nemzeti múlt kritikája a Lisszabon ostromának históriája (1989) lapjain, de éppígy a címszereplőjét emberi térfogatba áthelyező – és ezzel irdatlan katolikus felháborodást kiváltó Jézus Krisztus evangéliuma (1991) is. Amiként azok a mind negatívabb antiutópiák – például Vakság (1995); Minden egyes név (1997); Halálszünet (2005) – is, amelyek Saramago írói működésének utolsó másfél évtizedét dominálták.
Miközben Portugália tavaly novemberben megemlékezett a 100 esztendeje született nagy, habár több szempontból frappírozóan kényelmetlen írófejedelméről, aki észszerűnek tartotta volna hazája és Spanyolország egyesülését (s akinek a sírjára 2010-ben koszorút küldött Fidel és Raúl Castro is), a magyar olvasó új kulcsot kapott az életműhöz. A Helikon Kiadó ugyanis Pál Ferenc lenyűgözően avatott fordításában nemrég megjelentette Saramago 1977-es „regénykísérletét”, a Festészeti és szépírási kézikönyvet, amely mintegy alakultában tárja elénk mindazon szerzői jegyeket, megoldásokat és becsípődéseket, amelyek pár év múltán, a következő művekben meghozták az író számára a nagy áttörést, a tartós világsikert – és talán a halhatatlanságot is.
A mű elbeszélője a bevallottan középszerű portréfestő, aki a portugál diktatúra végnapjai idején megpróbálkozik az írással: hátha így sikerül kifejeznie mindazt, amire piktorként képtelennek bizonyult. És az „írásfestés”, az „új egyetemes eszperantó” felfedezésének reményével kecsegtető szöveggyártás felettébb, sőt már-már vészesen könnyen megy a regény középkorú hősének, s terjengős elmélkedései sorában ez a bízvást szerzői önvallomásként azonosítható, jóleső felismerés is helyet kap: „…ezeket a betűsorokat a végtelenségig folytathatom, újabb és újabb számsorokat tehetek hozzá ehhez az összeadáshoz, amelybe soha nem kezdek bele, de amely ezekkel a sorokkal már végleges munka, tökéletes alkotás, mert a megismerést idézi. Leginkább a határtalan folytathatóság gondolata ragad magával.” Vagy másutt még egyértelműbben – és önkritikusabb modorban: „Ezt az írást életem végéig folytathatnám ugyanilyen haszonnal vagy ugyanolyan értelmetlenül, ahogy eddig tettem.”
S az olyannyira sajátos elbeszélői stílus kimunkálása mellett a Festészeti és szépírási kézikönyv lapjain fellelhető a Saramago regényeit rendszerint rokonszenvesen áthevítő, akár a néha túlhabzó okosságot is enyhítő testmeleg szerelemábrázolás: a nő mint az értelmes élet esélyét képviselő, pusztán a fellépésével megmentő szerepre predesztinált alak. No és persze itt leljük Portugáliát, a portugál sorskérdéseket is, amelyek első pillantásra – de csakis az első pillantásra – tán idegenszerűek lehetnek számunkra: „…isten veled, Angola, isten veled, Guinea, isten veled, Mozambik, isten veled, Afrika…” Mert ha tán számunkra felfoghatatlan is a világbirodalmi és gyarmattartó múlt sajgó utófájdalma, azért az írói szereppel és felelősséggel szembesülő portréfestő, azaz Saramago panasza határozottan ismerősnek tetszhet: „…Portugáliáról kell beszélnem (csak ne volna olyan nehéz)…” ¬ László Ferenc
