Az irodalom fejedelmeként is emlegetett Illyés Gyula az 1930-as évek közepén – a versek után – prózaíróként is észrevétette magát. Az immár negyven éve elhunyt író oroszországi útijegyzetkötete bestseller lett, de a körülötte zajló vita azóta is fel-felszikrázik.
Illyés Gyula 1934-es útlevele. Konszolidált Szovjetunió
MAGYAR NAPLÓ
Feszültpillanat
A Magyarország 1933. február 2-ai száma. Perben, haragban?
ARCANUM
Első megjelenése óta kilenc évtizedig „sikerrel” bujkált az utókor elől az a fényképpár, amelyet a múlt héten halászott ki az Arcanum sokmilliós újságtengeréből Illés Zoltán tanár, önjellemzése szerint „félbehagyott irodalomtörténész”. A József Attiláról 1933-ban, a törvényszék folyosóján készült riportfotók nemcsak őmiatta irodalomtörténeti szenzációk, hanem „nemzetgyalázó” társai, köztük Illyés Gyula miatt is.
A halálbüntetés elleni röplapper egy évvel korábban kezdődött, amikor július közepén a rendőrség letartóztatta az illegális kommunista párt két vezetőjét, és példát statuálandó, statáriális bíróság elé állította Sallai Imrét és Fürst Sándort. A valószínűsíthető köteles ítélet hírére a nem sokkal korábban alakult Társadalmi Egyesületek Halálbüntetés Ellenes Szövetsége néhány nap alatt – a „Halál a halálbüntetésre!” jelszóval – mintegy 10 ezer tiltakozó aláírást gyűjtött össze. Első petíciójukat az igazságügyi tárca még csak át sem vette. A vésztörvényszéki ítélet végrehajtása előtt két nappal a Szövetség újabb röplap terjesztésébe fogott, ám ebben a királyi ügyészség olyan, „a magyar állam hitelét sértő” megfogalmazásokat inkriminált, mint hogy: „Nálunk még mindig akasztanak, azért, mert emberek nem bírják az éhséget, mert a társadalmi berendezések javítását, vagy megváltoztatását kívánják. Ma kommunisták életét akarják kioltani (…) Holnap más politika válhatik halálosan veszedelmessé a mai viszonyokra.”
A történeti kutatás mára egyértelműsítette, hogy a „gondolkozó embereket” megszólító, s „a problémák kötéllel való elintézését” elfogadhatatlannak nyilvánító röplap szövegét lényegében József Attila fogalmazta, a többiek inkább csak rábólintottak, illetve stilisztikai módosításokat javasoltak.
Egykoron ennél zavarosabb volt a kép. A röpirat feltételezett szerzőit már a Sallaiék kivégzését követő napokban kihallgatásra idézték. Az ellentmondásos vallomások nyomán végül ötük ellen emeltek vádat. A tárgyalások fennmaradt jegyzőkönyvei szerint a bűnösségüket valamennyien tagadták, ugyanakkor a maguk szerepét a valósnál jelentéktelenebbé próbálták kicsinyíteni. Nem is sikertelenül. A „priuszos” József Attila például azért nem úszta meg teljesen az ügyet – 200 pengője bánta –, mert nem sokkal korábban a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című verseskönyve jogerősen izgatásnak minősült. Az is ismert ma már, hogy a Szövetség Illyéstől is kért szövegvariánst, amit ő – későbbi visszaemlékezése szerint – meg is írt, ám „József Attila fogalmazványát fogadtuk el”. Az illyési tervezet mindmáig nem került elő.
Mindezek ismeretében is lehet találgatni, hogy a most előbukkant két fénykép mennyire árulkodó. Jó lenne tudni például, hogy az ötből négy vádlott (és védőjük) vajon miért várakozik külön a tényleges szerzőtől, József Attilától?
