Éjszakai átutazók
A nyolcvanas években az történt, ami a francia filmekben szokott: semmi különös. A varázslat azonban éppen a semmi különösben van. A nosztalgikus, elasztikus melegítőfelsőkben, a szúrós pulóverekben, az instant reggelik, a láncdohányos nők a rádióstúdió kulisszájában, ahol azok a fordított életet élők kaptak szót, akiket az a lebegő ködfátyol rejt el a Szajna nem turisták látogatta partján, és Joe Dassin dala jár a fejükben, amiben arról énekel, mit tennék, ha te nem léteznél. A kialvatlanok és holdkórosok igazából nem vártak semmit 1981. május 10-étől, amikor Francois Mitterrand azzal az ígérettel lett elnök, hogy holnaptól minden jobb lesz. Elisabethre (Charlotte Gainsbourg), Mikhael Hers Éjszakai átutazók című filmjének főszereplőjére nagyon is ráférne a változás. Igaz ugyan, hogy a lakása egyik sarkában kucorogva Párizs egyik lenyűgöző szeletét látja, de az élete csőd: egykedvűen viselt, de mégis szinte teljes csőd. A férje otthagyta, minden addigi állásában felsült, plusz el kell tartania a lányát és a fiát, akik igyekeznek ugyan felkészülni az önálló életre, de a jelek szerint erre akkora az esélyük, mint az anyjuknak. A családot mégis összetartják a szeretet bensőséges gesztusai, egy biztató pillantás, a tétova, röpke ölelés meg a hétköznapok túléléséhez szükséges szenvtelenség. Majd egyszer csak két dolog is történik, ami megváltoztatja és még tovább bonyolítja az életüket. Elisabeth munkát kap egy rádióállomás éjszakai műsorában, ahol a betelefonálók hívásait kell fogadnia, és néhány napra befogad egy fiatal lányt, aki már hosszú ideje az utcán éli túl az éjszakát.
