Amitől félünk
Nem könnyű elhelyezkednie a világban annak, aki számára nincs hely. Ari Aster múlt héten bemutatott Amitől félünk című filmjében a látható világ úgy van berendezve, hogy bizonyos embereknek ne legyen esélyük odaérni, ahová éppen igyekeznek.
Joaquin Phoenix, aki egy negatív karakter helykeresésének problémáiról szóló filmért, a Jokerért kapott Oscar-díjat, ezúttal a saját rémálmaival együtt élni kényszerült férfi, Beau Wasserman. Ragacsos a haja, arcmaszkja a saját homályos tükörképét mutatja, sárga, vizenyős, petyhüdt bőrű teste elhasznált. Egy speciális, új fejlesztésű gyógyszeren kívül, ami nem megfelelően adagolva életveszélyes, nincsenek élvezeti cikkei, örömöt adó percei sem. Valószínűleg már nem szűz, de egy hajóúton az anyjának tett ígéretét követve kerüli a szexet. A szex ugyanis – erre az ő léte a legjobb bizonyíték – veszélyes, akár az étkezés, a közlekedés, akár minden más az életben. Nehéz úgy vezekelni, megvalósítani egy odisszeát, hogy a főhős képtelen elindulni. Most mégis meg kell látogatnia az anyját, akihez születése óta furcsa kapcsolat fűzi. Az apjához semmilyen, mert a családi legendárium szerint a gyermeket nemző férfi az ejakuláció pillanatában meghalt. Beau rettenetes körülmények között, kínok és rémisztő zajok közepette érkezett a világra, majdnem egyenesen a halálba pottyanva. A köldökzsinórt soha nem vágták el, az anyjával a viszonya rettegésre, bűntudatra és a legmélyebb pillanatokban a mindig halasztott bosszúra épül.
A nyomorult életre kijelölt tartózkodási hely semmivel sem jobb, mint a viharos óceánhoz hasonló anyai méh. Beau a valóság és a képzelet határán billegő városban lévő lakása szegényes, de azért még mindig jobb és biztonságosabb, mint az utca, ahol egy mániás késsel szurkál meg áttűnő embereket, két másik egymás szemének kiszúrásával múlatja az időt, az úttestről nem szállítják el a halottakat. „Fel a kezeiddel, dobd el a fegyvert, haver!” – mondja a porcelán Madonna-szobrocskát szorongató, meztelen Beau-nak a pisztolyt rászegező rendőr. A nimfák útmutatása és a szirének éneke helyett Beau-t graffitik vezetik. Rögtön a film elején a gondnokság az ajtóra ragasztott cetlivel figyelmezteti a lakókat, hogy az épületben megjelent a sötét és toxikus helyeket kedvelő, halálos csípésű, barna remetepók, csak hogy a rettegésnek legyen még egy apró, láthatatlan és bujkáló oka. A hősök mindig apróságokon buknak el. Beau a pszichológusa segítségével ráveszi magát az utazásra, és ezzel átadja a lakását az utca borzalmas élőlényeinek, akik be is költöznek egy orgia erejéig, de még visszamegy a fürdőszobába a fogselyemért, a higiénia Ariadné fonaláért. „A nagyság ára a felelősség” – ez Winston Churchilltől való, és mint majdnem az összes jó Churchill-idézet, ennek is van popkulturális kiterjesztése. A rendező, Ari Aster nem mindent köt a néző orrára, de azt igen, hogy az úton lévő Beau számára a segítség újabb gyötrelmek forrása. Egy banális és burleszkszerű balesetet követően kénytelen elviselni, hogy a katonafiukat elvesztő család a szeretet börtönébe zárja. Innen az Amitől félünk átkerül a szürreális és bonyolult mesék világába, egy álomszerű, naturális és animált jelenet pedig egy erdőben játszódik, ahol az állati és játékos természeti lények jelmezeit viselő emberek Shakespeare nyelvét beszélik.
A filmek hosszúságát szigorúan az emberi húgyhólyag teljesítőképességéhez kell igazítani – mondta Alfred Hitchcock, aki persze az elsők között hagyta figyelmen kívül a maga alkotta szabályt. A még mindig csak 36 éves amerikai rendező egy perc híján háromórás, fizikai és lelki próbának kitett filmjével nem a Mester nyomvonalán jár: szorongásos látomásával sokkal inkább a mozi misztikusainak a módszereit követi. Két korábbi filmje, az emberi lélek sötét bugyraiban kóválygó Örökség és a retinát kiégető Fehér éjszakák után bármiféle kompromisszum nélkül tette közzé összehangolt rémálmát, amelyben a kirakós részeknek az a tulajdonságuk, hogy nem mindig a helyükre kerülnek. ¬ Ligeti Nagy Tamás
