Woody Allen: Súlytalanság

Nem lett belőle sem Csehov, sem Tosztoj, sem Freud. A Macska a forró bádogtetőnt sem ő írta, és fájdalom, a sors korábban Strindbergnek passzolta le a Julie kisasszonyt. Az történt, amit az egyik nagybácsi megjósolt: azokkal a lapokkal kell játszani, amiket az élet oszt. Woody Allen hordozható Olivetti írógépének terméke sok száz másként jelentős mű: A szendvics feltalálása, a Kalauz kevésbé ismert balettekhez, valamint káprázatos korai korszakának egyik ékköve, a Feljegyzések a dagadtak házából, ami a gluténbűnözés előtti kor hasfalrepesztő dokumentuma. Plusz félszáz film, kínos kikecmergés egy igen kellemetlen, abúzushangulatú ügyből. A 86 éves, feltűnően vitális férfi legújabb kötetében, a Súlytalanságban folytatja lelki jelenségeinek vizsgálatát, például arról, hogy a zsidó szabályokat szelektíven betartó szülei – az apja szalonnát és sertéshúst csakis házon kívül evett – a humorát születési rendellenességnek tartották. A Súlytalanság nem képtelenségek gyűjteménye, csak éppen, miként Virgil Starkwell a Fogd a pénzt és fuss!-ban, kiszínezi a valóságot, filmes hasonlattal élve: a történetei mindig valahol a Cápa és a Persona között vannak. A Súlytalanság első lapjain konkrétan megnevezi, kinek szól a kötet: a Szun-Jivel közös lányainak, akik a szemük előtt nőttek fel, és a szüleik háta mögött használták a bankkártyáikat; a többi azoknak, akik nem elégedettek a gravitációval. Az agyunk páratlan szerv című novellácskában például vesz egy újsághírt, a The New York Times beszámolóját arról, hogy a fej sérülése előidézhet olyan állapotot, amikor egy ütés nyomán valaki zseniális képességekre tesz szert. Ez a baleset kapóra jön az olyan lúzereknek mint Morris Inseam, a főiskolai szivacslabdacsapat kapitánya, hogy összefusson álmai bombázójával, aki addig a pillanatig kis csótánynak tartotta. A Nietzsche a motorháztetőn töprengés arról a súlyos morális problémáról, hogy egy autó ugyanakkora erkölcsi dilemmával rendelkezik-e, mint Dosztojevszkij hőse, Nyikolaj Sztavrogin. A Windsor-csomó az előkelő férfiak azon csoportjának egyedeiről szól, akik nem tudják túltenni magukat azon, hogy véget ért a szarvasgombaszezon, és bepánikolnak, ha a nyakkendő keskenyebb szára hosszabban lóg le a szélesebbnél. Az immáron ötödik Woody-szöveg­gyűjtemény leghosszabb írása a záródarab. Ha a két éve megjelent, terjedelmes, ízléstől függően nagy önleleplezésnek vagy rutinos onanizálásnak minősített kiadvány, az Apropó nélkül a lefegyverző New York-i slemil hivatalos önéletírásának tekinthető, a Bajtai Zoltán fordításában olvasható Manhattanben felnőni a nem hivatalos életrajz – az első feleség és az első szakítás története. Ebben is van ellenállhatatlan humor, esendőség és kishitűség, de irigylésre méltó dzsessz-, film- és irodalomtörténeti csillagszórózás is.