Az év fotói, 2022
Feltűnően politikusmentes a 41. magyar sajtófotó-kiállítás, ami azonban nem azt jelenti, hogy az idei mustra politikamentes lenne. „Csupán” annyi történhetett, hogy a pályázók (vagy az idei zsűri tagjai) megcsömörlöttek a szakmányban ránk zúduló „ismerős” arcoktól. S nem csak a protokollszerű ábrázolásokról, a fintoros változatokról is vélhették úgy – okkal –, hogy azok nem férnek be a múlt év fotói közé. Ezért ordíthat ki az évenkénti tárlat minap megjelent évkönyvének üzenetértékű oldalpárjáról az ötödször választásnyertes Orbán Viktor leírhatatlan, cinizmussal elegy kontrollálatlan vigyora és a demokráciatemető futárok két hónappal későbbi demonstrációja Erdős Dénes két pillanatfelvételén. E képek egyébként a roppant erős mezőnyből nem kerültek sem a nagy, sem a külön díjazott munkák közé. Önmagában az nem meglepetés, hogy az egyik nagydíjat (a legkiemelkedőbb teljesítményért) az orosz–ukrán háborúról tudósító egyik képsorozat kapta. Az aktuális és rémisztő téma adta magát: fotóriporterek bátor hada tette is, amit hivatása követelt, megrázó képek garmadájával dokumentálta az év eseményét, amit a zsűri különféle kategóriákban vissza is igazolt. A „fő” nyertes, Huszti István fekete-fehér képei talán „csak” annyival többek, hogy a pusztítás-pusztulás közt élő, rettegő és túlélni vágyó emberekre fókuszálnak.
A másik nagydíjas sorozat – a legjobb emberközpontú ábrázolás – hazai tájra vezet. Kőbányán, az újhegyi lakótelep szocreál stílusú lakása, persze, jóval békésebb helyszín. A maga módján harmonikus környezetből a 25 éves Szajki Bálint képei mégis drámát, a helytállás apoteózisát közvetítik. Azt, ahogy egy 83 éves asszony ápolja, szeretgeti a nála majd másfél évtizeddel korosabb, demenssé hanyatlott férjét, aki már csak távolba merengő, bamba mosollyal tudja viszonozni a feléje áradó szeretetet. Nem lehet nem észrevenni, hogy ugyanez, az összetartozás érzéséből fakadó gondoskodó szituáció mennyire felemelően „működik” az idillinek nehezen nevezhető világban is. Például abban a bátaszéki szobácskában, ahol – Fodor Cini hírhozó képe szerint – a mélyszegénységet tovább mélyíti a beszámíthatatlanná tompult asszony, akit élettársa – folyó víz híján – időről időre dézsában füröszt meg. S még e lét peremén kavargó bugyrokra is rátromfol Melegh Noémi Napsugár, aki a drégelypalánki kálváriajáró pár, Gábor és Kálmán egymásba kapaszkodó mégis-boldogságát mutatja meg képsorozatával.
A négy évtizedes tárlat sajátos – vagyis a szerkesztő, Bánkuti András által a kiállítás falaira nem került pályaművekkel is rendre kiegészített – katalógusát lapozgatva fel-, pontosabban megerősödik az az érzés, hogy tavaly is képtelen évet éltünk. Tüntettünk (vagy tüntetnünk kellett volna) az abortusztörvény, a kata eltörlése, a pedagógusok semmibevétele, Iványi Gábor és Oltalom egyesülete adóhatóságinak álcázott politikai zaklatása miatt csakúgy, mint az egyeztetés nélküli ipari és kereskedelmi beruházások okán, hol az egészséges vízért, hol az elbitorolni szándékozott pipacsmezőért. A kötetben olvasható számszaki összesítés szerint ez alkalommal 269 fotográfus majd 7 ezer képpel pályázott. A beküldött és közszemlére bocsátott tavalyi felvételek a bánatos kor bánatos világát tükrözik vissza, a lencsevégre kapottak közt elvétve lehet csak felhőtlen mosolyra bukkanni.
