Nem lehet leállni a fejlesztéssel Amerikában, mert közben nem pihennek az oroszok, de tenni kéne valamit, mert veszélyes lehet az új találmány. Kísértetiesen hasonlít az 1953-as gondolatmenet a maira, talán azzal a különbséggel, hogy ezúttal az oroszok mellett jobban kell figyelni a korábban nem annyira nagypályás kínaiakra. Eisenhower amerikai elnök Atom a békéért címmel mondott beszédet – persze nem a bevezetőben említett hátsó gondolatot taglalva – az ENSZ közgyűlése előtt 1953-ban. Nem korábban, csak akkor, amikor az 1945 körüli amerikai atommonopólium már a múlté volt. A Szovjetuniónak addigra nemcsak atombombája volt, hanem az első hidrogénbombáját is kipróbálta. Ezért is ajánlott Eisenhower (aki elnöksége előtt a második világháború sikeres tábornoka, majd a NATO főparancsnoka is volt) olyan nemzetközi hivatalt, amely két dologra is ügyel: arra, hogy világszerte támogassa az atomenergia békés felhasználását, valamint arra, hogy lássanak hozzá az atomfegyverkészletek pusztító erejének csökkentéséhez. A beszéd nyomán három és fél évvel később, 1957 júliusában jött létre az ENSZ égisze alatt, de nem ENSZ-szervezetként a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA), amely azóta is bécsi központtal működik.
A hasznos és veszélyes technológia kezelésére több olyan elképzelés is született, amely utólag visszapillantva éppen olyan furcsának tűnik, mint amilyennek talán az utókor látja majd a mai ötleteket az MI ellenőrzésére. 1948-ban az ENSZ közgyűlése olyan, végül soha meg nem alakult nemzetközi testület létrehozásáról határozott, amely a békés felhasználás biztosítékául maga birtokolná és működtetné a világ összes atomreaktorát és uránbányáját. Ezzel párhuzamosan abbahagynák az atombombagyártást, és megsemmisítenék a készleteket.
Az IAEA végül kevesebbel is beérte. Inkább jelképes, mégis fontos gesztusként 1962-ben az USA, Ausztrália és Japán a szervezet felügyelete alá helyezte az atomerőműveit. Fontosabb, hogy az IAEA felügyeli az 1970-es atomsorompó-egyezményt. Ez arról szól, hogy az akkoriakhoz képest további államok már nem vásárolnak és maguk sem fejlesztenek atomfegyvert. A szerződés kétségkívül fékezte a nukleáris versenyfutást, de – mint Aszódi Attila összefoglalja – az IAEA rengeteget dolgozott ugyan, mérlege mégsem teljesen kedvező. Iránnak nagyjából egytonnányi, fegyvergyártásra majdnem alkalmas tisztaságú uránja van. Észak-Koreát sem sikerült megakadályozni, és nyílt titok, hogy Izraelnek is van atomfegyvere.
A veszélyes és illetéktelen fejlesztés ellenőrzésének – az MI szempontjából remélhetőleg nem példaként szolgáló – módja volt továbbá, hogy Izrael többször robbantásokkal vagy más szabotázsakciókkal rongálta meg az urándúsítással foglalkozó iráni létesítményt. Friss hír szerint Irán most a föld alá helyezi a dúsítóját – olyan mélyre, ahol a legmélyebbre (nagyjából 60 méternyire) hatoló amerikai bomba sem érheti el. Az IAEA persze figyel, de többet nem tud tenni: legutóbbi negyedéves jelentése szerint Irán 12 napon belül képes lenne előállítani egy atomfegyvernyi dúsított uránt.
