Társastánc

A márciusi kinevezése óta első hivatalos külföldi útjának Európát választó Li Csiang kínai miniszterelnök stábjának kérésére a Berlinben Olaf Scholzcal a múlt kedden közösen tartott sajtókonferencián az újságírók nem kérdezhettek, így a német kancellár is maradt a diplomáciai udvariasságoknál és a közös érdekek hangsúlyozásánál. Két nappal később, a német parlamentben viszont már azt mondta, sürgetik Kínát, hogy tartsa magát a nemzetközi játékszabályokhoz, s visszautasítanak minden kísérletet a status quo erőszakos vagy kényszerítéssel történő megváltoztatására a Kelet- és Dél-kínai-tenger térségében, és ez különösen igaz Tajvanra.

A hallgatósághoz igazított beszéd jelzi azt, ahogyan Németországnak egyensúlyoznia kell Kína esetében a gazdasági kapcsolatok megőrzése érdekében. Hiszen több mint egymillió német munkahely közvetlenül függ Kínától, s ennél sokkal több közvetve. A Kínában létrehozott európai beruházások mintegy fele Németországból érkezett – élen az autó- és a vegyiparral –, s a német ipar csaknem fele a beszerzési láncában valamilyen mértékben Kínától függ. Ezért használta Scholz is a decoupling (leválás) helyett a derisking (kockázatcsökkentés) kifejezést a kétoldalú kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok jövőjével kapcsolatban.

Ugyanez a mantra az Európai Bizottságnál is, amely Li Csiang – Párizst is érintő – útjára időzítve hozta nyilvánosságra elképzeléseit a nemzetbiztonsági aggodalmakat is figyelembe vevő új uniós kereskedelmi doktrínáról. A 14 oldalas dokumentum nem említ országot, de mindenki számára világos, hogy Kínára – és kisebb mértékben az ukrajnai háború miatt amúgy is szankciókkal sújtott Oroszországra – gondol, amikor rögzíti: meg kell akadályozni, hogy gazdasági ellenfelek a tagországok elégtelen együttműködése és a gyenge kereskedelmi szabályok miatt az unió gazdaságát és gyártóit potenciálisan fojtogató befolyáshoz jussanak. A kettős vagy tisztán katonai célú technológiák exportjának, valamint a beérkező beruházásoknak a szigorúbb ellenőrzését javasló koncepció csak vitaindító anyag, és elemzők azt várják, ahhoz lesz egy-két szavuk a nemzetbiztonsági kérdéseket belügynek tekintő tagállamoknak, s különösen a kínai gazdasági kapcsolataikat féltő németeknek, franciáknak, olaszoknak és hollandoknak.

AFP / GREG BAKER

Rég látott mennyiségű és minőségű információhoz jutott 2010-ben az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) a kínai kormány működésének titkairól, ám a Washingtonhoz közeli Langley-ben lévő központban az év vége felé azt érzékelték, hogy az adatfolyam váratlanul patakká apadt. A pánik a következő év elején tört ki, amikor a CIA beszervezett emberei – az akkoriban már első számú célpontként kezelt – Kínában elkezdtek nyom nélkül eltünedezni. A CIA és a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) tapasztalt elhárítói azonnal közös vizsgálatot indítottak, hogy mi történhetett, s mire a végére jutottak, kiderült, hogy az eset az USA hírszerző közösségének évtizedek óta nem látott súlyos kudarca volt.

A mostani kémviszály kapcsán újra emlegetett fiaskó 2017-ig titokban maradt, akkor írt róla tényfeltáró cikket a The New York Times napilap, majd egy évvel később állt elő a maga értesüléseivel a Foreign Policy külpolitikai szaklap. Az előbbi szerint legalább másfél tucat kínai CIA-kapcsolatot tartóztattak le és végeztek ki kémkedés miatt a kínai hatóságok, míg az utóbbi inkább 30 közelébe tette a számot. A lényeg, hogy két év leforgása alatt Peking felszámolta a teljes kínai hálózatot, amely emberek által szerzett – nagy becsben tartott – információt (humint) szállított a CIA-nak.

A vizsgálat három lehetőséget vázolt fel a lebukások mögött: áruló szolgáltatta ki a kémeket; a CIA követett el hibát; vagy a kínaiak feltörték a CIA titkos kommunikációs csatornáját. A két oknyomozó írás alapján nem is kellett közöttük választani, mert mindhárom szerepet játszott a kínai elhárítás sikerében. A CIA és az FBI szakemberei a pekingi amerikai nagykövetség minden alkalmazottját – a rangjuktól függetlenül – átvilágították, de nem ott akadtak rá a szivárogtatóra. A nyomozás során a gyanú a Hongkongban született, amerikai állampolgárrá vált Jerry Chun Shing Leere terelődött, aki 1994–2007 között a CIA munkatársa volt, és hozzáférhetett a legtitkosabb iratokhoz. A „leszerelése” után Ázsiába költözött, ahonnan visszatért az USA-ba, 2018-ban letartóztatták, majd 19 évre ítélték, miután a vádalkuban bűnösnek vallotta magát Kína javára elkövetett kémkedésért.

Lee azonban a feltételezések szerint csak az első neveket adhatta meg, amelyek birtokában a kínaiak úgy számolták fel a hálózatot, ahogyan egy szál megbontásával felfejtik a kötött pulóvert. A The New York Times szerint a pekingi CIA-rezidensek óvatlannak bizonyulhattak, ugyanazokat az útvonalakat használták, amikor a forrásukkal találkoztak, így a köztéri kamerák és az arcfelismerő szoftverek révén a kínai elhárítók digitálisan követni tudták őket, s lebuktatták a beszervezetteket. Akikkel amerikai megbízóik állítólag többször is olyan étterembe ültek be, amelyet a kínai szolgálatok nemcsak bepoloskáztak, de a pincérek is az embereik voltak.

A Foreign Policy szerint ennél is nagyobb hiba volt, hogy a CIA a titkos kapcsolattartásra azt a kommunikációs rendszert (covcom, covert communications) vitte át Kínába, amit korábban a Közel-Keleten használt. Nem számolt viszont azzal, hogy a kínai hírszerző közösségnek az ottaninál jóval szofisztikáltabb a felkészültsége, és az internetforgalom ellenőrzése miatt amúgy is nehéz a pekingi hatóságok szeme elől rejtve maradni. Az amerikai covcom rendszernek elvileg két szintje volt: az­átmeneti – idővel lezárt – kommunikációs csatornát azokkal használták, akikről még nem bizonyosodtak meg, hogy nem kínai vagy kettős ügynökök, az állandót pedig a megbízhatónak minősült forrásokkal. A kettőt elvileg áttörhetetlen tűzfal választotta el.

Mire azonban az FBI és a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) egy behatolási próba során kiderítette, hogy a tűzfal átjárható, mert az átmeneti és az állandó covcom architektúrája hasonlít egymáshoz, és így az előbbiből be lehet jutni az utóbbiba, a kínaiak már bent is voltak. Hogy pontosan miként csinálták, azt a technikai hibáról író Foreign Policy cikkének szerzője sem tudja. Azt azonban megemlíti, hogy Peking a tudását megoszthatta Moszkvával, mert a kínai hálózat felszámolásával egy időben a CIA több oroszországi forrása is váratlanul megszakította a kapcsolatot a tartótisztjével.