Bemondásra

AFP / SERGEY BOBOK

Míg az agressziót csak a XX. században kezdte el szabályozni a jog, a háborúban alkalmazható eszközöket, eljárásokat már a történelem kezdete óta próbálja keretek közé szorítani az emberiség. Az ókori Indiában vallási alapon betiltották a civilek ellen elkövetett erőszakot és a mérgezett nyílvesszőt, de a középkori Európában is az egyház különböző zsinatain határoztak meg „háborúmentes” napokat, tiltották a nyílpuskát és szabályozták a hadifoglyok helyzetét. II. Richárd angol király halálbüntetést helyezett kilátásba a nőket és papokat bántalmazó katonák elrettentésére. A dolog szépséghibája csupán annyi volt, hogy ezeket csak az egymással háborúzó keresztény-lovagi országok esetében tartották érvényesnek, ami magyarázza a keresztes hadjáratokban elkövetett atrocitásokat is.

A fegyveres konfliktusok jelenlegi szabályait a már egyetemes 1899-es és 1907-es hágai egyezmények, valamint az 1949-es genfi konvenciók és azok 1977-es kiegészítő jegyzőkönyvei tartalmazzák. Ezek kötelezőek, független attól, hogy melyik az agresszor és melyik az elszenvedő fél, a normakövetés pedig szokásjogi alapon is történhet, habár Oroszország és Ukrajna is részese az egyezményeknek. A szabályokat, nem humanitárius szempontokból ugyan, de jellemzően betartják az államok, mert a kölcsönösség miatt a szabálysértés azonnali megtorlást vonhat maga után, és tovább eszkalálhatja a helyzetet. Az első világháborúban is azért hagytak fel az amerikaiak a lövészárok-harcászatra egyébként tökéletes sörétes puska alkalmazásával, mivel a németek a feleslegesen okozott szenvedésre hivatkozva megtagadták a hadifogolystátust az ilyet használó elfogott katonáktól.

A világ már fel sem kapja a fejét, ha Vlagyimir Putyin elnök vagy Dmitrij Medvegyev napi szinten fenyeget nukleáris fegyverekkel. A hágai székhelyű Nemzetközi Bíróság 1996-os állásfoglalása értelmében a nukleáris fegyverek használatát vagy a vele fenyegetést közvetlenül semmi sem szabályozza ugyan, közvetve mégis az agresszió kategóriájába sorolandók, megelőző csapásra pedig nem lehet használni őket. Ebben nincs különbség a taktikai és stratégiai atomfegyverek között. A második világháború után konszenzus alakult ki az atomfegyverek mellőzéséről – és inkább elrettentéskénti használatáról –, noha többször felmerült a lehetőség, a politika mindig elkaszálta a bevetésüket.

A koreai háború idején, 1951-ben Harry Truman amerikai elnök azért nyugdíjazta a hadműveleteket irányító – és előtte a második világháború csendes-óceáni színterén meghatározó szerepet játszó – Douglas MacArthur tábornokot, mivel atombombákat dobott volna Észak-Koreára, illetve a Kínához tartozó Mandzsúriára. A példa nem egyedi, a vietnámi háborúban, 1972-ben Richard Nixon le akarta rombolni az ország északi részén fekvő Vörös-folyó mentén fekvő gátrendszert, ám a kritikus infrastruktúrának számító komplexumot csak atomfegyverrel lehetett volna leradírozni. A mezőgazdasági és logisztikai szempontból is fontos gátak áradása óriási civil emberveszteséget okozott volna, így végül Henry Kissinger külügyminiszter javaslatára „csak” napalmmal szórták meg a területet, elkerülve a teljes, szerkezeti pusztítást.

A kritikus infrastruktúra és a civilek lakta területek háború idején alapvetően védett státust élveznek a nemzetközi jog szerint, ám a probléma gyökere abban rejlett, hogy az észak-vietnámiak katonai célokra használták a gátrendszert. Oda telepítették a légvédelmi radarjaikat, és rajta szállították az utánpótlást. Az Ukrajnában található Nova Kahovka-i víztározó – amelynek az ukránok szerint az oroszok robbantották fel a gátját – vagy az Európa legnagyobbjának számító zaporizzsjai atomerőmű is csak addig élvezi a nemzetközi jog védelmét, amíg nem használják azokat katonai célokra.

Bonyolultabb jogi helyzetet jelent a városi harcászat, hiszen a településekről kijutni képtelen civilek elkerülhetetlenül a hadszíntéren találhatják magukat. Hasonló fenyegetés rájuk nézve az Ukrajnának megígért kazettás bomba. Az apró gránátokra széteső fegyver a természeténél fogva nem tesz különbséget civilek és katonák között. A 2008-ban megszületett és 2010-ben érvénybe lépett oslói nemzetközi szerződés betiltotta ugyan a kazettás bombák használatát, a 108 csatlakozó országból egyedül Nagy-Britannia volt az, amelynek a haderejében rendelkezésre is álltak ezek az eszközök. Így Európa nagy része lemondott arról, amit egyébként sem használt, Oroszország, Ukrajna és az USA ellenben továbbra is fenntartja a jogot a kazettás bombák bevetésére.

A kizárólag katonákra ledobott töltetek nem sértenék a nemzetközi jogot, hiszen elméletben nem érintenének civileket, viszont a gyakorlatban ezt nehéz megvalósítani. Ráadásul a hátramaradó besült gránátok bármikor élesedhetnek, megszegve a 1997-es, gyalogsági aknákat tiltó ottawai szerződést. A nyugati kazettás fegyvereknél a besülés aránya 10 százalék körüli, a keletieknél ez 30 százalék is lehet. Az USA 2018 óta törekszik arra, hogy egy százalék körül tartsa az ilyen gránátok arányát. Korábban, az afganisztáni háborúban a Pentagon kénytelen volt alternatív megoldásokhoz folyamodni: a gránátokat élénk citromsárgára festették, hogy felfigyeljenek rá az afgán civilek. A probléma csupán annyi volt, hogy a lakosságnak szánt, ledobott élelmiszercsomagokat is ilyen színűre mázolták, bár feltehetőleg véletlenül. ¬