A róka
A második világháború alatt valahol a francia frontvonalon egy húszas éveiben járó fiú, Franz Streitberger (Simon Morzé) a motorkerékpárján száguldva üzenetet visz a csapattestének. Könnyű préda, mint minden magányos futár, bárhonnan lőhetnek rá, és lőnek is, mint a menekülő vadra. A háború dacossá tette, nem sokat változtatott az esélyein, addig sem ért sokat az élete. A húszas évek végén Ausztria legnyugatibb régiójában a gyerekek azt a keserű dalt énekelték, hogy „régen fánkot ettünk, ma fagyökeret”. Az ott élő Streitberger család nyolcadik gyerekére az éhhalál várt, ezért az apja úgy döntött, tíz évre odaadja egy módos gazdának, nála talán nagyobb esély van arra, hogy felnőjön. Franz, miután nagykorú lett, katonának állt, és egy találkozás megváltoztatta az életét: az erdőben meglát egy fájdalmasan nyöszörgő, sérült rókakölyköt, magához veszi, és a harcmezőkön együtt átvergődve a normandiai partokig jutnak. Az osztrák rendező, Adrian Goiginger dédapja igaz történetét bemutató filmje egy magányra ítélt férfi és egy szelídíthetetlen állat különös harmóniáját mutatja be, akik együtt jobban bízhatnak a túlélésben, mint egyedül. „Ha meg tudod beszélni a halállal, akkor visz el, amikor neked jó” – ez volt az apa egyetlen útravalója a fia számára. Ha életben maradnak, mindkettőjüknek valami ismeretlenbe kellene visszatérniük: a rókának a természetbe, ahol a születése óta az egyetlen élménye az volt, hogy az anyja halálos csapda foglya lett. A fiúnak oda, ahol a háború fájdalmas sebet ejtett a túlélőkön is. Goiginger különösen érzéki módon teremt kapcsolatot a film szereplői és nézői között: a háborúban a jó német általában negatív utópia vagy nehezen megszerethető karakter. Franz egyszerűen nem választhatott, melyik oldalra álljon. Részt vett a háborúban, és felnőtt benne.
