Kádár Judit: Molnár Ferenc emigrációjáról másképp
„E tanulmány azt igyekszik nyomon követni, hogy Molnár Ferenc, akinek soha nem állt szándékában az Egyesült Államokban élni, végül miért is került New Yorkba.” Az irodalomtörténész szerző a több évtizede rögzült – s még a szakmája által is elfogadott – közvélekedést vizsgálta felül azt követően, hogy magyar kutatóként az első volt, aki megismerkedett az író amerikai – a New York-i Közkönyvtár színházi gyűjteményében őrzött – hagyatékával. A múlt század első felében világszerte „briliáns színműíróként ünnepelt” Molnárt úgy könyvelték el, mint hazájától látványosan eltávolodó világpolgárt. Ezt a képet festi át, legalábbis árnyalja Kádár Judit, aki szerint a magyar irodalom előkelő idegenje (ez Németh Andor találónak látszó megfogalmazása) valójában egész életében menekülő ember volt, és egyre fokozottabban „antropofób”, vagyis emberfélő. Miközben a színpadi dialógusok nagymesterének az emberi lelkek legmélyebb bugyrait sikerült átélhetően felmutatnia a műveiben, személyes életében elhatalmasodott a „kóros rettegés az emberi társadalomtól”, előbb a szülőföldjén, aztán Európában, majd az Újvilágban. Merthogy – állította, s közvetve vallotta meg az amerikai magyar folyóiratban, Az Emberben publikált karcolatában – „az emigráció megbetegít”. A szállodai szobájából Amerikában jószerével már ki sem mozduló Molnár utolsó, A Király szolgálólánya című, transzcendenciába torkolló színművét elemezve az irodalomtörténész új dimenzióba helyezi az œuvre-t. S úgy találja, hogy a szenzitív alkotó életének legsúlyosabb krízisforrását, traumáját, s egyben írói nagyságát a XX. századi történelmi viharon túl az örökölt és megtartott zsidó vallása, valamint a (keresztény) hitkeresése közötti áthidalhatatlanság okozta.
