Agerinctelenségveszélyei

Amikor a Tatuin bolygó először felbukkant a Star Wars-sorozat első darabjában, a Csillagok háborújában (1977-ben), még a fantázia szüleményének tűnt, hogy két Nap körül kering. Kellőképpen misztikus is volt az a híres jelenete, amelyben Luke Skywalker a dupla napnyugtát szemléli. Azóta az egyre pontosabb űrtávcsövek révén fölfedeztek két csillag körül keringő (cirkumbináris) bolygókat. Nem sok ilyet ismernek, olyan dupla napos rendszer pedig még kevesebb van, amelyben több bolygót is észleltek. A Tatuin egyúttal elrettentő példa az emberek (pontosabban a hozzájuk hasonló bolygólakók) természetátalakító tevékenységére. Az egykor kellemes bolygót egy háború során tönkrebombázták, így a sci-fi-sorozatban már elsivatagosodott, vízben szegény, a forróság miatt alig lakható helyként jelenik meg. Igaz, az ott élő emberek, humanoidok, állatok és növények pár tízezer év alatt alkalmazkodtak a mostoha éghajlathoz.

Miért olyan erős Superman? Az egyik magyarázat, hogy szülőhelyén, a Kryp­ton bolygón erősebb a gravitáció, tehát ha egy ottani ember eljut a Földre, olyasmi szupererőt képvisel, mint például egy földi ember a Holdon. De ez csak apró mellékszál a lassacskán évszázados történetfolyamban. A Krypton 1938-ban bukkan fel abban az amerikai képregénysorozatban, amely azóta is megjelenik, és persze nem kerülte el a többszörös megfilmesítést sem. Intő példa, hogy a civilizáció a földinél sokszorosan fejlettebb, a bolygó lakói bármikor javíthatóak, ezért halhatatlanok, és legalább százezer éven át jólétben élnek, míg végül válságba jutnak, és egy terroristacsoport nukleáris pokolgéppé változtatja a bolygó magját. A vég lassan, de elkerülhetetlenül közeleg. A későbbi Supermant a szülei a megsemmisülés előtti utolsó pillanatban, kisgyerekként küldik egy űrhajóval a Földre.

A most éledező mesterséges intelligencia (MI) semmiség ahhoz a nem emberi intelligenciához képest, amely az űrhajósokat fogadja a Solaris bolygón. Szinte a teljes felszínt óceánként borítja egy rejtélyes lény, amely nyilván rendkívül értelmes (képes például a bolygó pályájának stabilizálására), de az embereknek nem sikerül kapcsolatba lépniük vele. Sőt visszavág: az űrhajósok emlékképeit kiolvasva a nyakukra küldi szégyeneik, lelkifurdalásaik alakjait. Az élethű, beszélő 3D-s emlékalakok öngyilkosságba, őrületbe kergetik az embereket. Stanislaw Lem 1961-es regényének több moziváltozata közül Andrej Tarkovszkij 1972-es szovjet filmje a legnagyszerűbb. Mai szemmel hátborzongató, hogy a filmben a nem emberi intelligencia, miközben emberek gondolataiból alkot mozgó, beszélő alakokat, szinte ugyanolyan apró és mégis feltűnő pontatlanságokat követ el, mint amilyenek a XXI. századi MI által alkotott képeket jellemzik.