A menni vagy maradni dilemmája a forradalom leverését követő napokban a két jóbarátot, Aczél Tamást és Méray Tibort is foglalkoztatta. Vörösmartyt citálva egymásnak („Itt élned, halnod kell”) először a maradás mellett döntöttek. Amikor azonban a rádióban 1956. november 23-án beolvasták a Kádár-kormány közleményét, a számukra nyilvánvaló ordas hazugságot, miszerint Nagy Imre és társai úgymond menedékjogot kértek Romániától, azonnal megváltoztatták korábbi elhatározásukat. Emigrációjuk első évében vetették papírra a Tisztító vihar című emlékiratukat, a folytatásnak szánt Nagy Imre-életrajzot Méray Párizsban fejezte be, azt követően, hogy Búcsúlevél című regényében és a koreai háború nagy skandalumát taglaló Baktériumháború című tanulmányában megírta személyes számvetését is.
Miközben francia és angol filmforgatókönyvek írásából élt, Méray alapító munkatársa lett a Bécsben újraindult, majd Londonban, illetve Párizsban megjelent Irodalmi Újságnak. A nem először és nem utoljára végveszélybe került lap szerkesztését 1962-ben vette át, s 1989-ben a Harcunkat megharcoltuk címmel ő búcsúzott el „az emigrációba kényszerült magyarországi újság” olvasóitól. Fennállásának három és fél évtizede alatt ugyanis a külföldön magyarul megjelenő talán legrangosabb orgánum vigyázó szemét mindenkor Budapestre vetette, s csempészáruként nem kevés példány jutott be az országba. Mi több, az elkobzandó lapok listáján szereplő újságnak még – a kádári állambiztonság kíváncsiskodását kielégítendő – magyar intézményi előfizetője is akadt. A fennmaradt állambiztonsági iratok szerint a belügyérek árgus szemmel olvasták is az 1956-ból nem engedő, a forradalom és kivégzett mártírjai emlékét ápoló írásokat, s dolgoztak ki különféle operatív terveket a kompromittálására. Az kevéssé ismert, hogy az 1960-as évek elején konszolidált proletárdiktatúrára – szójátékkal élve: „ilszocializmusra” – törekvő Kádár az elhíresült jelszavát, miszerint „Aki nincs ellenünk, az velünk van”, valójában az Irodalmi Újságban publikált egyik Méray-elemzésből kölcsönözte. (HVG, 2003. január 18.)
Mindeközben a honi közmédia igyekezett tudomást sem venni a párizsi orgánumról. Ha nagy néha mégis említést tett róla, akkor nem maradhattak el az olyan – manapság ismét divatba hozott – szitkok, mint „külföldi zsoldban álló”, „hazaáruló”.
A „mételyező közellenségként” számontartott szerkesztő 33 év után először 1989 júniusában látogatott haza, s az újratemetési gyászünnepen Nagy Imre lányának felkérésére ő mondott, sokak szerint „illetlenül hosszú”, ám a „hamarosan szabaddá váló” ország távlati lehetőségeit (és a rá leselkedő veszélyeket) felvázoló és váteszinek bizonyult beszédet a kivégzett miniszterelnök sírjánál.
Ezt követően a – 2020-ban bekövetkezett haláláig – Párizs és Budapest között ingázó írónak nemcsak a már említett legendás könyvei jelentek meg, hanem jó néhány forrásértékű tanulmánya és kötete, valamint a rendszerváltás után írt publicisztikái is – az igen beszédes Falra borsó címmel.
