Kötelező olvasmányként és érettségi tételként „halhatatlanították” ez évre Herczeg Ferencet. Az élet kapuja című történelmi lektűrjét száz éve – hiú reményeket keltve – a Nobel-díjra legérdemesebbként emlegette a nemzetközi elismerésre vágyó hazai politikai elit.
Értékértő
Egy anekdota szerint az Új Idők című lap titkára egyszer kínosan feszengve jelentette Herczeg Ferenc főszerkesztőnek, hogy az előszobában egy író, bizonyos Királyhegyi Pál már nagyon türelmetlenkedik, s egyre csak azt hajtogatja, hogy meg akar jelenni a lapban. No, és mi ezzel a baj? – kérdezte Herczeg, mire a titkár: „Bocsásson meg, de a Királyhegyi... mi tagadás... zsidó.” „Kérem, az nálunk nem elég!” – replikázott az iróniájáról egyébként kevéssé közismert főszerkesztő, majd a lényegre térve kérdezte: „Írni is tud?” Nincs kizárva, hogy az adoma forrása az érintett maga volt, hisz az 1930-as évek közepétől ő is szerzője lehetett a népszerű képes hetilapnak.
Herczeg vitathatatlan érdeme volt, hogy harcos politikai elfogultságai ellenére felismerte az irodalom valódi nagyságait, s lapjában a joggal feledhető szerzők mellett helyet adott például Kassák Lajosnak, Szabó Lőrincnek vagy az őt íróként kevésbé, ám tisztességét igencsak méltányló Márai Sándornak, aki naplójában azt jegyezte fel róla: „Az ember sokkal több volt, mint amit alkotott.” A korszak megkérdőjelezhetetlen tekintélyeként Herczeg olykor-olykor még az őt istenítő kurzusnak is „beszólt”.
Nevezetes eset volt például, amikor Karinthy Frigyest 1925 tavaszán vallásgyalázás és szemérem elleni vétség miatt bíróság elé citálták a Fekete mise című novellaparódiájáért. A szerző nem tagadta meg magát, elismerte, hibázott, amikor nem úgy írta meg az inkriminált írást, hogy „azt mindenki, még az ügyész is megértse”. Az irodalmi szakértőnek felkért – egykoron a vádlott által alaposan kifigurázott – Herczeg pedig eskü alatt jelentette ki, hogy az inkriminált novellának „irodalmi értéke van, mint minden szónak, amit Karinthy leírt”.
Még meglepőbb a magyar irodalom tótumfaktumának az az 1926-os nyilatkozata, melyet a Prágai Magyar Hírlapnak adott. A „Kit méltóztatik az új magyar irodalom kialakulására a legnagyobb befolyással bírónak tekinteni?” kérdésre ugyanis kapásból az általa úton-útfélen ócsárolt Ady Endrét nevezte meg. A folytatásból viszont kiderült, hogy a „hatalmas irodalmi kvalitású” poétát túlzott pesszimizmusa miatt végtelenül kártékonynak tartotta.
