Győzteskerestetik
Ismét érvényesült a két forduló egyszerű logikája, és a francia nemzetgyűlési választáson alulmaradt a nagy esélyes szélsőjobb. A baloldal és a centrum alkalmi partnerségéből azonban még nem született meg a kormányalakításhoz szükséges többség.
Szélsőjobb helyett szélsőbal
MiabajMacronnal?
Megkavarta a lapokat
Reformokat fogunk véghez vinni, megváltoztatjuk országunk arculatát, mindezt európai ambíciókkal – foglalta össze programját Emmanuel Macron 2017-ben, amikor először köztársasági elnökké választották. Reformokban és európai ambíciókban nem volt hiány azóta, és az ország arculata is megváltozott, bár nem feltétlenül úgy, ahogy azt a most második mandátuma második félidejéhez közeledő Macron képzelte. A befektetési bankárból lett liberális politikusról gyakran mondják – hol dicséret, hol szidalom gyanánt –, hogy vezérigazgatóként irányítja Franciaországot, de eredményeit a bírálói sem vitatják. Számos intézkedéssel javította az üzleti környezetet adókönnyítésektől munkaerőpiaci lazításokig, vonzóvá tette a francia nagyvárosokat a Brexit után új európai főhadiszállásokat kereső pénzügyi óriások számára, felpezsdítette a technológiai szektort. A munkanélküliség rémálma enyhült, a tíz éve még 10 százalék fölötti ráta 7,5 százalékra csökkent 2024 első negyedévére.
Mindez kevésbé érződött vidéken, az idealizált régi életmódot sirató, az idegeneket elutasító kisvárosokban, a polgári elővárosokban. Macron ráadásul nem kalkulált döntései politikai árával, az üzemanyagokat érintő adótervei már 2018-ban kirobbantották a „sárgamellényesek” tiltakozását. Az erőszakos megmozdulásoknak a koronavírus-járvány vetett véget, amelynek gazdasági hatásait a kormány akkora támogatásokkal próbálta enyhíteni, hogy az államadósság GDP-hez viszonyított aránya egyik évről a másikra 15 százalékponttal szökött fel, 114,9 százalék lett 2020-ban. Az Ukrajna elleni orosz támadás utáni energiaár-robbanást mérsékeltebben ellensúlyozták, de idén júniusra így is 2,1 százalékig süllyedt az éves infláció a 2023. februári 6,3 százalékról.
A 2022-ben újraválasztott Macron közben ment tovább, noha már nem támaszkodhatott abszolút többségre a nemzetgyűlésben. A korhatáremeléssel járó nyugdíjreformot alkotmányos kiskapu segítségével vitte keresztül. A szigorító bevándorlási törvényhez megszerezte a Nemzeti Tömörülés (RN) támogatását, beépítve a szélsőjobboldali párt néhány követelését (a vonatkozó passzusok jó részét aztán megsemmisítette az Alkotmánytanács).
A reformlépések után Macron mindinkább a nemzetközi szerepére koncentrált, miközben fő ellenfele, Marine Le Pen úgy adta el magát, hogy csak az ő pártja, az RN törődik a franciák mindennapi életével, a hatalmon lévők az elitet szolgálják. A szélsőjobb a szociális ellátások elvesztésével ijesztgette a migráció miatt aggódókat, és a vásárlóerő gyengülését hangsúlyozta helyi megszólalásaiban. Egyáltalán: voltak helyi megszólalásai. Macron mulasztásaként róják fel a hozzá közel állók is, hogy mozgalma nem vert gyökeret, nem épült be a települések közéletébe, ráadásul többször nevet változtatott. Ez akkor is nehezíti az azonosulást egy új erővel, ha a névátírás nem ritkaság a francia politikai porondon.
Szokás hibáztatni az államfőt azért is, mert nem csapatjátékos, a stílusa arrogáns. Utóbbival nem rína ki a francia elnökök sorából, az elődjeinél azonban nem voltak ott kontrasztnak a „nép nyelvén” beszélő jobb- vagy baloldali populisták. Pedig Macron tudhatta, mivel néz szembe, hiszen már a 2017-es manifesztumában leszögezte: „Ha nem szedjük össze magunkat, öt vagy tíz éven belül a Nemzeti Front (a mai RN) hatalomra kerül.”
