Egy tökéletes nap
A beteg éjszaka egy bombajó nővel álmodik. Szeretkeznek. Amikor felébred, és rájön, hogy csak álmodott, legalább a gyönyört szeretné átélni. De az sem megy, hiszen már mozgásképtelen. Így marad helyette az éjszakai parlamenti közvetítés. Nem feltétlenül ez a legerősebb jelenet a 6SZÍN-ben bemutatott darabban, amelyhez az alapanyagot Karsai Dániel élete szolgáltatta. De talán ez mutatja be a legjobban, mennyire profán, intim, meglepő és egyben humoros színházi előadás készült a halálos beteg alkotmányjogász küzdelméből.
A darab, amelynek megvalósítását Karsai Dániel társszerzősége mellett Szenteczki Zita rendező és Bíró Bence dramaturg vállalta magára, könnyen lehetett volna melodráma, társadalmi érzékenyítés vagy az eutanáziáról szóló vitaanyag is. Ehelyett inkább arra válaszol, milyen is az izmokat elsorvasztó ALS-t legbelül végigélni nemcsak a képzeletbeli betegnek, hanem a szerelmének, a családjának és a barátjává lett ápolójának egyaránt. Karsai Dániel ugyanis hiába vívja küzdelmét a betegséggel a nyilvánosság előtt, és harcol az életvégi döntés jogáért, ilyen mélységekben még sohasem engedett betekintést saját belső világába. A diagnózisába, a randevúiba, a szeretkezéseibe, az abbahagyott sportolásába, az újságírók néha suta, máskor inkább kellemetlen kérdéseibe, eközben a darabban szó szerint egyre nagyobb teherként nehezedik rá a betegség, amit Lőrinc Katalin személyesít meg sajátos koreográfiával.
Karsai Dániel tavaly kezdett el otthon jeleneteket írni, majd december környékén csatlakoztak hozzá az alkotók, akik az élete alapján írt fiktív és valós jelenetek és történetek felhasználásához teljesen szabad kezet kaptak. Az ő segítségükkel az Egy tökéletes nap bár részben a fizikai leépülést meséli el, azt is megmutatja, miből lehet erőt meríteni. A darabot sietve írták, az alkotók versenyt futottak az idővel, hogy Karsai Dániel minél tovább részt vehessen az alkotói folyamatban. A szereplőknek – Vizi Dávid, Lőrinc Katalin, Gyabronka József, Kurta Niké, Nagy Márk és Török-Illyés Orsolya – a néhány székkel és egy ferde tükörrel berendezett térben, néha a közönségnek be-beszólogatva, máskor a tánc erejével sikerül is elérniük azt, ami végig Karsai Dániel célja volt: megmutatni, hogy „a haldoklás nem habos torta”.
És hát kik vagyunk, hogy egy haldoklóval vitatkozzunk.
Uwe Neumahr: Az írók kastélya
Sértetlenül vészelte át a háborút, és lett a világtörténelem, a világirodalom találkozási pontja a Faber-Castell írószergyártó dinasztia kastélya, ahol 1945 őszétől több száz ember befogadására alkalmas sajtótábort alakítottak ki, elszállásolandó a háborús bűnökkel vádolt náci vezetők peréről tudósítókat. Miközben a rommá lőtt Nürnbergben többek között Hermann Göring és Joachim von Ribbentrop a cellájában az ítéletére várt, tőlük pár kilométerre a korabeli sajtó világának és irodalmi életének nagyjai vagy a későbbiekben éppen a politikában ismertté vált kiválóságok érkeztek, hogy hírt adjanak a perekről. A teljesség igénye nélkül John Dos Passos, Erich Kästner, Rebecca West, Elsa Triolet, Erika Mann és Willy Brandt volt a „ceruzakastély” vendége. Neumahr munkája érdekfeszítő, információkban gazdag és végtelenül emberi történeteken keresztül idézi meg a nagy és ellentmondásokkal teli időket. Megfogható közelségbe hoz olyan személyiségeket, akikre az utókor az irodalom-, a politika-, a sajtótörténet hírességeinek emblematikus figuráiként gondol. Emberi mivoltuk a második világháború borzalmaira és a náci bűnökre adott reakcióikon keresztül mutatkozik meg, és ahogy tájékoztatták a közvéleményt a nürnbergi perekről. A kastély lakóinak megbízásához hasonló kihívással korábban egyetlen tudósító sem szembesült, és a tét sem volt akármilyen. Egyéni történeteken keresztül ismerhetjük meg, mennyit vett ki belőlük, hogy riportjaikban és kommentárjaikban szavakba öntsék mindazt, amire nincsenek szavak. Reakciók és megküzdési stratégiáik személyiségükhöz hasonlóan sokszínű volt, a pszichikai védőfalak kiépítésének embert próbáló kísérletei gyakran fordultak kicsapongásba. Ahogy a tudósításokat is körüllengte a bizonytalanság, vajon elrettentő erővel bírhat-e a náci bűnösökre kiszabott ítélet, nem is beszélve a már akkor ébredező, a holokausztot érintő kétkedésről, relativizálásról. Neumahr könyve illusztris példákat hoz fel mindezekre, amellett hogy érdekes adalékokkal szolgál azoknak a konfliktusoknak és erőviszonyoknak a megértéséhez is, amelyek a második világháború utáni világot jellemezték. A szerző azt is bemutatja, hogy a formálódó nyugati és keleti blokkból a kastélyba érkező tudósítók miféle játszmába kezdtek egymással, amikor kénytelenek voltak egy fedél alatt élni.
Kivérző szerelem
A sors döntés kérdése Új-Mexikó izzadságszagú kisvárosában, ahol a társasági esemény két végpontja, az edzőterem és a lövészklub között, néhány brutális bántalmazást és gördülékeny maffiatevékenységet leszámítva, semmi sem történik. Mindkét intézmény, továbbá az illegális fegyverbiznisz Lou Senior tulajdonában van, akit Ed Harris alakít olyan arccal, amibe rovásírással véstek a kanyonok rétegezettségét imitáló mély barázdákat. A lányát, Lout Kristen Stewart játssza. Miután Stewart a Pánikszoba rémült bakfisa után a tinédzserek vágyakozásának médiumává tette magát az Alkonyat című fantasy Bellájaként, a nagy példányszámú lapok címoldalát az indie magazinok borítójára cserélte. A Kivérző szerelemben az a sorsa, hogy kijavítson emberi hibákat: éppen nyakig van az edzőterem eldugult vécéjében. Még megalázóbb helyzetből, egyenesen egy autó mocskos hátsó üléséről ide toppan be Jackie (Katy O’Brian), aki olyan kultúrát testesít meg, amelynek a képviselői vallásosan hisznek abban, hogy amit az elme elgondol, a test képes megvalósítani. Első közös jelenetük majdnem teljesen megegyezik a Mátrixszal befutott Wachowski testvérek debütáló filmjének felütésével: a Fülledtség volt az első zavarba ejtő leszbikus dizájner noir két egymást faló, egyre zűrösebb helyzetekbe bonyolódó nőről, végleg szakítva azzal a felállással, hogy a nőknek az otthon biztonságát megteremtő hímről kell álmodniuk. A minden elromlik film zsánerét szélsőségesen kiterjesztő, 34 éves londoni rendező, a Saint Maud című pszichothrillerrel bemutatkozott Rose Glass az indulatot, az erőt és a bosszúvágyat két nőbe költözteti. A pattanásig feszülő izom a női vonzerő részévé válik, Lou és Jack pedig mindenféle kompromisszum nélkül használja is. Las Vegas, ahová a testépítők bajnokságára el akarnak jutni, sokkal messzebb van, mint a fizikai távolság, mert a ragacsos, bűnnel átitatott város nehezen ereszti őket. A megjelenése óta ünnepelt és kiátkozott Kivérző szerelem minden pillanatában az, aminek látszik, radikális, véres bűnügyi-szerelmi dráma, 18 éven felülieknek szánt büntető ámokfutás.
Az arcuk mindig előttem lesz
A mai európai igazságszolgáltatás kirekesztéssel büntet: akit egyszer bármilyen bűncselekményért elítéltek, annak szinte lehetetlen az újrakezdés, esélytelen, hogy a közösség megbecsült tagjává váljon. Az elkövetőknek – mint Victor Hugo lassan kétszáz éves regénye főhősének, Jean Valjeannak – a tetteikért sokszorosan bűnhődniük kell. A rendszerszintű akadályok élethossziglan megbélyegzik őket, a csekély rehabilitációs lehetőség nem ad megfelelő támogatást a visszatéréshez, sőt komoly jogi megszorításokkal meg is nehezíti a munkavállalást, és számos akadályt gördít eléjük az élet többi területén. Érzékletesen járja körbe Az arcuk mindig előttem lesz című francia film, hogy önmagában a büntetés sehova sem vezet. Az elkövetőkben ugyan megerősíti, hogy bűnösök, de nem ébreszt bennük felelősséget a tetteikért. Az áldozatok sem nyernek valódi feloldozást, esélyt, hogy feldolgozzák az őket ért traumákat. A filmdráma a helyreállító igazságszolgáltatást mutatja be, amely lehetőséget teremt az áldozatoknak és az elkövetőknek, hogy biztonságos körülmények között, szakemberek és önkéntesek felügyelete mellett beszélgessenek egymással. A két, lazán kapcsolódó szálon futó történetben a kislányként bátyja által szexuálisan bántalmazott Chloé (Adele Exarchopoulos) és egy traumafeldolgozó csoport tagjainak a történetét követhetjük nyomon. A szigorú megszorítások mellett folyó foglalkozások során egymással szemben leültetett elítéltek és a rablások következményeit további életükben magukkal hordozó áldozatok elbeszélésein keresztül betekinthetünk abba, mit gondolnak az igazságszolgáltatásról, mit jelent a bűntett az elkövetők és mit az áldozatok számára, mennyire felkészületlen a társadalom, hogy hatékonyan segíthessen mindezek feldolgozásában. A rendszer szenvtelenül, elméleti síkon szembesíti az elkövetőket az általuk okozott szenvedésekkel, az emberi oldaláról tudomást sem vesz. Nem érezteti velük, hogy a tettük mély, kitörölhetetlen nyomot hagyott áldozataik életében. A filmet a színész és zenész családból származó, 46 éves francia Jeanne Herry rendezte, aki maga is színész. A film által némi fogalmat kaphatunk arról, hogy az igazságszolgáltatásban a másféle megközelítés mennyiben hozhat mindkét fél számára megnyugvást, még akkor is, ha a valóságban némely bűntettekre nincs bocsánat.