Sebestyén Sára: Világgá mentem
Egészen Japánig repít, és olyan kultúrába kalauzol el Sebestyén Sára, amit egyszerre határoz meg a XXI. század rohanó technikai fejlődése, a ledektől és a tömegtermékektől roskadozó nagyváros, a tömeg és az évszázados gondolkodásmód, amely az európai kultúrától egyre távolabbinak tűnő harmóniára és tiszteletre törekszik. A művész munkáival számos magyar és nemzetközi tárlaton is lehetett találkozni, 2023-ban pedig egy tokiói galériában rendezett önálló kiállítást, és akkor kétszeresen is felfedezhette Japánt, a kultúráját és a mindennapjait. Legújabb, Érték–Rend című tárlata fotográfiái utazásának szemléletformáló erejét tükrözi, és a személyes élményeken túl ugyanaz a kettősség a fő szervezőeleme, amely a japán életmódot is meghatározza. Egyszerre kapnak szerepet az útinaplószerű, dokumentációs jellegű fotók és videómunkák, és a néző maga is átélheti a zsúfolt, nyüzsgő Tokió hangulatát. A galéria terének másik felében a művész korábbi munkáira is jellemző geometrikus, letisztult, minimalista és harmóniát sugárzó fotográfiái a címben is szereplő értékről és rendről mesélnek. Sebestyén Sára jellemzően az építészet és az enteriőr világából merít ihletet, a mostani kiállításának fotóit a japán építészet elemei inspirálták, annak részleteiből, fények, élek és színek játékából alakította ki absztrakt képi világát. A konstruktivista fotográfia hagyományából építkező és annak sorába illő képeket a haiku versek sűrítettségét idéző egyszavas címek kísérik, amelyek a japán kultúra szemléletmódjából – tisztelet, elfogadás vagy kiteljesedés – táplálkoznak. A valóságot geometrikus alakzatokban keretező képek szabályozott és határozott vonalvezetésükkel rendezik újra a minket körülvevő tereket, és teremtenek harmóniát a mindennapjainkat jellemző, sokszor káoszos és szétszórt világban. A Világgá mentem nyugodt, lírai vallomás a japán kultúra és szellemiség iránt, visszatalálás a belső és külső világ egyensúlyához, valami elveszettnek az újrafelfedezése, és rácsodálkozás arra, ami egyre inkább elveszőben van a hétköznapok rohanásában.
Goyo
„Randiztál már olyan pasival, aki nem tud hazudni? Aki kimondja, amit gondol? Aki művelt és roppant intelligens? Aki képtelen lenne téged bántani, ráadásul még jóképű is?” – érvel a kolléganőjének Eva (Nancy Dupláa), aki elfogadta új múzeumi munkahelye tárlatvezetőjének, Goyónak (Nicolás Furtado) a vacsorameghívását. Nem azért kell magyarázkodnia, mert a férfi jóval fiatalabb nála, hanem azért, mert Goyo Asperger-szindrómás. Művészettörténetből doktorált, választékosan beszél, óriási a lexikális tudása, tehetségesen fest, de a mindennapi életben csak a szokásos napi rutinját betartva érzi biztonságban magát. Amikor azonban Evát megpillantja, erőt érez, hogy kilépjen a védőburkából. Hajlandó metróra szállni, noha tudja, ott pánikrohamot kap. Mint mindent, a szexuális életet is az interneten kutatva tanulja meg. Zongoraművész nővérével (Soledad Villamil) és bátyjával (Pablo Rago) él. Az előbbi tiltaná, hogy találkozzon Evával, pláne amikor megtudja, hogy a bántalmazó férjétől különvált kétgyerekes asszony lakása Buenos Aires szegénynegyedében van. A jóval megengedőbb báty viszont támogatja, hogy Goyo igyekezzen minél teljesebb életet élni. Beszélget vele a randevúzásról és a szerelemről is. Az egyszerű érzelmi szálnál sokkal fontosabb a sugárzó érzékenység, az az empátia és megértés, amivel az argentin Marcos Carnevale rendező filmjében a többiek Goyót körülveszik. Tisztában vannak a „furcsaságával”, de elfogadóak, és a gyengeségeihez még a munkahelyi környezete is alkalmazkodik.
Kasabian: Happenings
Stílusa határait feszegetve nyúl még ki nem használt kreatív zenei eszköztárához a leicesteri Kasabian. Húsz éve jelent meg emblematikus, a zenekar nevét viselő albuma, azóta a brit könnyűzene állócsillagának számít, nem egyszeri csodának, mint városa focicsapata, amely a 2015–2016-os idényben megnyerte az angol labdarúgó-bajnokságot. Eddig minden stúdióalbuma a brit eladási listákon az első helyen végzett. Stadionhimnuszokat éppúgy ír, mint az Oasis, de a nagy elődök közül a brit gitárzenének a kilencvenes években az áttörés felé új utat nyitó Stone Roses vagy a különféle elektronikus műfajokban próbálkozó Primal Scream stílusában is képes megnyerő lenni. Nyolcadik nagylemeze, a most megjelent Happenings tovább bonyolítja a képletet. Kísérleti popvonalon jár, cseppet sem erőltetetten vagy fullasztóan. Ebben a legnagyobb koponya Sergio Pizzorno énekes-gitáros, akinek kreatív energiái 2020-ban megmentették a Kasabiant a feloszlástól, amikor is a korábbi frontember botrányos magánéleti produkciójával kijátszotta magát a zenekarból. Pizzornónak köszönhetően legutóbbi lemezével a Kasabian jelezte, hogy átalakult, és továbbiakra képes a 2022-es The Alchemist’s Euphoria albuma mentén. Fő inspirációja az ötvenes években a galériák világából az utcára kitört akcióművészet, annak egyszeri és megismételhetetlen csodáival, amelyekben a Kasabiannak is bőven van része a világot járva. Koncerttermeket, stadionokat tölt meg, mint a Wembley vagy éppen Leicester szentélye, a King Power Stadium, fesztiválokon, például a glastonburyin és a Szigeten lép fel. A Happenings stílusában, szövegeivel, túlzásaival és lendületével is reflektál korunk felfokozottságára. Nem nagy formátumú szuperprodukciónak készült, viszont tele van ötlettel. A figyelemhiányban szenvedő jelen igényeire szabott a maga 28 percével, és a mesterséges intelligenciának címzett üzenettel zárul.
Justin Cronin: A révész
Stephen King pártfogoltjaként tűnt fel szinte a semmiből és szerzett tekintélyt nagyszabású posztapokaliptikus látomásával Justin Cronin amerikai szerző és irodalmár, a houstoni Rice Egyetem professzora. Szabadulástrilógiája ezer évet felölelő nagyszabású és akciódús látomás volt. Benne egy balul végződött tudományos kísérletsorozat nyomán elszabaduló vírus és vérszomjas emberfeletti hordozói vetettek véget egy csapásra az emberi civilizációnak. Cronin A tükrök városával 2016-ban zárta le a trilógiát, a pandémia aztán rádöbbentette, hogy a civilizációk nem tűnnek le egyik napról a másikra. Ismét a tervezőasztalához ült, és megalkotta újabb sci-fi-regényét. A révész szintén grandiózus vízió, ezúttal olyan új társadalomról, amelyben sikerült meghaladni a halált. Egy rejtélyes tervezőzseni alkotta Propsera szigetének polgárai a jólét burkában élő kiváltságosok, életfolyamataikat szigorúan monitorozzák, nyugalmazásukat ugyanúgy kérelmezhetik, mint az újjászületésüket, amint fizikai és szellemi értékeik tíz százalék alá esnek. Cronin világa egy révész szemén keresztül tárul fel, az ő feladata utolsó útjukra kísérni a nyugalmazottakat, köztük a saját apját, ami különös bonyodalmakhoz vezet. Fokozatosan hull le a lepel a paradicsomi világról, ahol a főhőst leszámítva senki sem álmodik, mert az élet maga a megvalósult álom; persze csak látszólag. A nem várt fordulatokban gazdag regény morusi utópiaként veszi kezdetét, és alakul át lebilincselő kubricki űroperává, ahogyan fény derül arra, mi is a kevesek kiváltságát fenntartó és kizsákmányoló rendszer alapja, valódi háttere. Cronin a sci-fi hagyományaihoz híven egy utópikus rendet és annak felbomlását használja fel, hogy kurrens témákról és társadalmi problémákról gondolkodtasson el. Anélkül hogy filozofálna, a regény gördülékenyen szőtt és szórakoztatóan kibomló cselekménye a társadalmi egyenlőtlenségek következményeivel és az osztályok közötti elkerülhetetlen konfliktusokkal szembesít, miközben arra is tanulsággal szolgál, miért fenyeget tragédiával, ha sokak egyvalaki álmát álmodják, legyen akár a tét magának az emberiségnek a túlélése.
Párizsi pillanatok
A francia fővárosba nem titkoltan szerelmes író, képregényrajzoló, illusztrátor Marjane Satrapi a Persepolis című képregényéből készített 2007-es animációs filmmel szerzett nemzetközi hírnevet. Az iráni származású, 54 éves Satrapi tervezte amúgy a mostani párizsi nyári olimpia hivatalos plakátját az Eiffel-toronynál küzdő sportolókkal, háttérben a város káprázatos horizontjával. Új filmje morbid vígjáték és vicces, melankolikus dráma groteszk elegye. Színes karaktereken, egyedi látásmódon keresztül élet és halál megható, furcsa, emlékezetes felfedezése. Párizs nyüzsgő, kozmopolita utcái, kávézói, nagypolgári lakások, szállodaszobák, külvárosi bérlakás, toronyépületek, forgatási helyszínek mögött rejlő banális, vicces, tragédiát sejtető sorsok húzódnak meg. A Párizsi pillanatok merészen állítja a történet középpontjába a halandóságot, szereplői mind így vagy úgy szembekerülnek a halállal, az idő múlásával. Giovanna, az egykori operacsillag (Monica Bellucci) abszurd helyzetbe kerül: halottnak nyilvánítják, ám a krematóriumban élve talál rá férje (Eduardo Noriega), majd hazaviszi. A tegnap díváját a ráncain kívül az keseríti el, hogy a sajtó tudomást sem vesz már róla. Mike (Ben Aldridge), a rettenthetetlen angol kaszkadőr nap mint nap dacol a halállal, ám miután a fiát kis híján tragikus baleset éri, nem hajlandó többé leugrani a háztetőről. A láncdohányos Dolorest (Rossy de Palma) hiába figyelmeztetik, nem törődik a cigizés ártalmaival, és úgy dönt, unokája tizenötödik születésnapján Istennel korábban kötött paktumát három évvel „meghosszabbítja”. Marie-Cerise (Charline Emane), a zaklatott és depressziós tinédzser épp öngyilkos akar lenni, amikor elrabolják, és a tettes bizarr módon a terapeutájává válik. Edouard, egy híres krimishow házigazdája (André Dussollier) a leleteiből brutálisan szembesül a halandóságával. Némi sötét humor, mély emberség, gazdag érzelmek, a komoly témák könnyed kezelése, ebben rejlik Satrapi titka. No meg az életfilozófiában, amit a Dussollier megformálta karakterrel mondat ki: Az élet stílus és méltóság kérdése.
Debreceni Bor- és Jazznapok
A jó jazz és a jó bor kéz a kézben járnak, szinte elválaszthatatlanok, így van ez Magyarország legrégebbi, először 1972-ben megtartott jazzfesztiválján. Az Alföld és a minőségi zene valóban párban járnak, erre az összefüggésre már Hofi Géza is rávilágított anno az Elég az hozzá című, 1971-es örökbecsű felvételén, ahol színházi, rádiós és televíziós kollégáinak humorizált a Cegléden megrendezett hasonló témájú fesztivállal. A debreceni Nagyerdei Parkban és a Békás-tó partján az összes hazai nagy régió borászatai bemutatkoznak kóstolókon és a bortúrákon, idén a Felső Pannon – Nyakas Pince szerepel kiemelt partnerként, melynek főborásza 2021-ben elnyerte az év bortermelője címet. Ami a zenét illeti, az idei fesztivál elsősorban a funk és a swing felé nyit, és úgy általában nagyobb szerepet kapnak majd a könnyen táncolható műfajok is, a vokális, a fúziós és a mainstream jazz mellett a világzene és a folk is. A koncertek három helyszínen várják az érdeklődőket. A Master Good Nagyszínpadon olyan neves előadók lépnek fel, mint Falusi Mariann, Gájer Bálint és a Stereoswing. A fesztivál sztárjai közül egyértelműen kiemelkedik a világhírű Genesis együttes egykori gitárosa, Steve Hackett, aki a Djabe zenekarral lép fel a fesztivál utolsó napján. A formáció az utóbbi 16 évben már öt alkalommal volt ott Debrecenben, most a legújabb műsorukkal érkeznek a Nagyerdőbe. A Synergy Színpadon többek között bemutatkozik a Debreceni Dixieland Band és a Szakcsi Jr. Trio, a csemegéket pedig idén is a Klub Színpad kínálja, ahol hallható lesz az Oláh Krisztián Quartet, Peczek Lakatos Krisztián és Bágyi Balázs együttese is.