Ha az állam egyszer belekezd az árak szabályozásába, egyre mélyebbre hatol – ezt mutatják az elmúlt két inflációs év tapasztalatai. Az NGM és a GVH mintha felfedezte volna a tervgazdaság korai szakaszának egyik fő politikai követelményét, hogy a létfenntartási költségeknek összhangban kell lenniük az alacsony jövedelemszinttel.
Ez volt a fő szempont a forint 1946-os bevezetésekor, majd még évtizedeken át. Az államosítások után, a tervgazdaság hajnalán, a háború utáni jegyrendszer 1951. decemberi megszüntetésekor végrehajtott első ár- és bérrendezés azonban a hatalmas áruhiány miatt brutális megszorítás volt: miközben az árak 40 százalékkal, a bérek csak 20-szal emelkedtek. Totális kudarc lett a vége. Az 1956-os forradalom után az 1951-es árreform tapasztalataival felvértezett Csikós-Nagy Béla vezetésével létrejött az Országos Árhivatal, amely 1957-től előbb a mezőgazdaságban, majd az iparban is lazított a korábbi hatósági szigoron. Az árstabilitás árát a költségvetés viselte. Az 1968-as gazdasági reform idején a termelési költségek már ágazatok egész sorában haladták meg a fogyasztói árakat. A reformmal létrejött a kötött, a maximált és a szabad árak rendszere, de a fogyasztói árakat a politikai akaratnak megfelelően továbbra is a forgalmi adók és a költségvetési árkiegészítések befolyásolták.
Az újabb, 1980-ban bevezetett „kompetitív” árrendszer lényege már a világpiaci árak valamiféle szimulált átvétele volt. Ahhoz azonban, hogy értékarányos fogyasztói árak jöjjenek létre, az élelmiszereket 40, a szolgáltatásokat 45 százalékkal meg kellett volna drágítani, az energia és a fűtőanyagok árát pedig a duplájára emelni. Csakhogy az akkori állampárt, az MSZMP elvárása az volt, hogy „az ármozgás a jövedelempolitikával koordinált módon menjen végbe”. Az áremelkedések mértékének korlátozásával és elnyújtásával csúszott bele a végnapjaiban a Kádár-rendszer a folyamatos, egyre gyorsuló inflációba.
Az alapvetően autarch, a világpiaci folyamatoktól évtizedeken át elszakított, alacsony bérekhez igazított árrendszernek máig nyúló árnyéka van. A lakhatási költségek leszorításának következményei megmutatkoznak a lepusztult lakásállományban, a tömegközlekedés ráfordításoktól elmaradt árazása pedig a vasúti hálózat gyengéiben. A viszonylag olcsó szovjet energia importjára települt ipar csak látszólag volt versenyképes. Az árjelzéseket figyelmen kívül hagyó beruházások egy-két évtizeden belül teljes ágazati programok vesztét okozták, mint például a barnaszén bányászatát felfuttatni akaró eocénprogram.
A helyzetet súlyosbította a szocialista országok között a termelési profilok „tervszerű” megosztása, amely végképp figyelmen kívül hagyta az árjelzéseket; hiába emelték meg Magyarországon forgalmi adókkal is a baráti országokból származó Trabantok, Ladák, Skodák árát, nem mérséklődött irántuk a kereslet, az első részlet befizetése után évekig várni kellett azok beérkezésére. A legfőbb gondot azonban – utólag – annak a tévedésnek lehet tulajdonítani, hogy bármely bonyolult terméket autarch módon, parancsszóra hatékonyan és versenyképesen le lehet gyártani, ez csak elhatározás kérdése. Mert ha az egyes összetevők, alkatrészek és részegységek nem méretnek meg versenyben, vagy azokat nem versenypiacon szerzik be, akkor az adott termék a szocialista hiánypiacon eladható lesz ugyan, de másutt nem, vagy csak rettenetes árengedménnyel.
Bár az árrendszer újabb és újabb felülvizsgálata hozzájárult a viszonylagos árubőséghez, a gulyáskommunizmus látszatához, a rendszer lényegén nagyon keveset változtatott. A reformillúzió azonban szinte a végnapokig tartotta magát. Az 1980-as évek második felében bevezették az általános forgalmi adót, a progresszív személyi jövedelemadót, a kereskedelmi bankokat leválasztották az MNB-ről. Majd az akkor is érvényes 1875-ös kereskedelmi törvény felfedezésével, a társasági és az átalakulási törvény elfogadásával elkezdődhetett az állami tulajdon lebontása, a magánosítás. Magyarország 1990-re készen állt a piacgazdasági átmenetre. Az Országos Árhivatal 1991-ben Gazdasági Versenyhivatallá (GVH) alakult át, amely a verseny tisztaságán őrködött, fellépett a fogyasztók megtévesztői, az erőfölénnyel visszaélők, a kartellezők ellen. Az autonóm GVH előbb Vissi Ferenc, majd Nagy Zoltán irányításával hiteles és következetes, szigorú, tekintélyes intézmény volt. A mai GVH viszont elveszítette autonómiáját, nem szólhat bele, hogy kormányzati segítséggel hatalmas, monopolisztikus vállalatbirodalmak jönnek létre, legújabban pedig az árhivatallá formálódás felé araszol. ¬ Farkas Zoltán
