Szlovén Filmnapok
Az empátia jelentőségét is kiemeli a Megfigyelés című thrillerében Janez Burger rendező, aki társadalmi drámát is belesző a valós eseményen alapuló történetébe. Szerinte néha elég lenne egyetlen pillantás, egyetlen szó, egyetlen kéznyújtás a segítséghez, de sokszor magánemberként és társadalmilag még erre is képtelenek vagyunk. Pedig az együttérzés hiánya „belülről őröl fel, embertelenít el mindenkit”. Lara, a fiatal mentőápoló kórházba visz egy fiatalembert, akit különös kegyetlenséggel bántalmaztak a közösségi média szeme láttára. Az „élő adást” húszezren követték, de senki sem hívta a rendőrséget. A kómában fekvő férfi sérülései olyan súlyosak, hogy még a szeme sem látszik ki a kötésből, Lara mégis az ő FB-profiljáról kap üzeneteket, és hamarosan a lány legrosszabb rémálmává válnak ezek a videók. A budapesti Szlovén Filmfesztiválon három, köztük a legjobb női főszereplőnek járó díjat elnyert alkotás a valóság brutalitásával szembesít. Az esemény másik bemutatója, a Megváltás kezdőknek az újgazdagok erdő közepére épített üvegkastélyába vezet. Sonja Prosenc rendezése a szlovénok idei Oscar-nevezettje. A látszólag tökéletes és fensőbbségesen kimért anya, apa, kamasz lány alkotta családba megérkezik a férfi huszonéves, korábbi kapcsolatából született fia. Semmit sem tudnak egymásról, de eltérő világlátásukról rögtön árulkodik, hogy amikor a repülőtérről hazafelé tartanak, az elhagyott országúton egy kiégett autó mellett álló szerencsétlenekre négyük közül csak a fiú figyel fel. Ő az, aki a gondosan ápolt külsőségeken foltot ejt, és megbontja a törékeny egyensúlyt. A harmadik alkotást, az A test című dokumentumfilmet Petra Seliskar rendező úgy készítette, hogy két évtizeden át kísérte figyelemmel barátnője, a korábbi modell, most zongorista Urska küzdelmét egy ritka autoimmun betegséggel. Meghitt beszélgetések, személyes archívumból származó dokumentumok és szemkápráztató látványelemek érzékeltetik, hogy a művészet és a barátság miként segíti a gyógyulást és az önelfogadást.
Kiss Judit Ágnes: A vén fegyverkovácsné plasztikai sebészhez fordul
Jól ismert alakja a magyar nyelvű költészetnek az öregecske fegyverkovácsné. „Ó, vénség vad, keserű átka, / mért törtél rám, hogy így letörtem? / Ki tartana még vissza szánva, / hogy végül magam meg ne öljem?” – siratja fiatalságát Villon versében, Vas István fordításában az asszony, aki a nemrég elhunyt költő, Lator László szerint nem kitalált személy volt. Most pedig új életre kél, és így énekel: „Hamvadok, mint a kukában a csikk, / nem maradt bennem báj, se kecs, se sikk. / A vén tramplin, ki mára lettem én, / mennyit röhögtem annak idején.” Kiss Judit Ágnes egyenesen kötete főhősének választotta a vén fegyverkovácsnét, és amennyiben egyik korábbi interjúja ma is érvényes („Újra és újra meg akartam fogalmazni, ami nekem, magamnak gondokat okoz. Hogy van egy test, amit nem én választottam, amivel nem nagyon tudok azonosulni, ugyanakkor én is kiszolgáltatott vagyok neki, és ő is nekem.”), akkor kétszeresen is valóságosan: egyszerre ő maga és versbéli alteregója.
Aki hol frivol hangot üt meg („Már ok nélkül vagyok dühös magamra: / (miféle hülye név az, hogy Judit?) / rángatok löttyenő fenékre, hasra / egy sportoláshoz alkalmas bugyit.”), hol Petőfi stíljében mereng („Még néznek utánad a téren a srácok, / még hamvas a bőr, feszes, izmos a far, / de lásd, nyakadon gyülekeznek a ráncok, / (legjobban egy új anyajegy, mi zavar.”), hol meg Berzsenyiében az ironikusan Amikor túl sokat olvasott című versében („Hízásnak indult hajdani átlagos / tested miért, hogy ennyire elfajult?”). Azt viszont nem tűri, ha mások beszólnak. Korábban a Ballada a kettős erkölcsről című versében Kiss Judit Ágnes nyersen odavágta, mennyire más, ha a macsó „minden éjjel más nőt visz haza”, vagy ha egy nő verse „feszül az erotikától”. Egy otromba megjegyzés ihlette a villoni balladára s annak zárósoraira: „Felség, megadom magam kényre-kegyre, / vétesd fejem, ha nincsen igazam: / a férfi vágyik testi szerelemre, / a nőnek meg csak baszhatnékja van.” A motívum a mostani kötetben is felbukkan, ezúttal a húszéves bulával, sportkocsival parádézó ötvenes férfi és a klimaxos nő ellentéteként.
Bár a vén fegyverkovácsné kuplét énekel, jósol, híradót néz és bepillant a tükörbe, mesét mond, lóra ül és plasztikai sebészhez fordul, vagyis régi-új élete igazán pompás, a kötet fájdalmasan könnyed hangja olykor sötétebbre vált. Feltűnik benne a díva és a Nagy Művész. Egy gyerek- és nőverő diktátor. A Jóléti állam takarítónője, aki mindent tud megbízójáról, de ő nem is sejti róla, hogy „a hazámban / ügyvéd voltam, amíg volt / hazám, és voltak ügyek, amiket / védeni akartam”. A harcban álló, éhező Négy Folyó Törzsének népe. A haikuból Ha IQ lett, az iPhone 4-es önálló életre kelt. A Honfidal búsan szól: „Nincs haza, hol a házad / rád gyújtják bármikor, / s a jog helyett, mi megvéd, / megmarad pár sikoly.” A kötet egyik csúcspontja a Síremlék Marinak ciklus arról, hogy odakint szörnyek járnak. A másik a Feltámadás, amelyből kiderül: Isten nem véletlenül küldött fiút az emberek közé, hogy megváltsa őket, és nem egy leányt. Pedig, ha azt teszi, „mennyivel könnyebb volna elhinni / a testnek feltámadását”.
Szekfü András: Így filmeztünk 5.
„Ötvenöt évnyi megszállottság terméke” – vont mérleget a magyar filmtörténet türelmes tudora. Szekfü András kívülről és belülről is naprakészen követte nyomon az államszocialista viszonyok, vagyis a folyamatos politikai kontroll közepette leforgatott játék- és dokumentumfilmeket. A fél évszázadnál hosszabb idő alatt tucatnyi mélyinterjút készített a filmes szakma neves moguljaival és háttérembereivel, mindazokkal, akiknek meghatározó szerepük volt abban, hogy a hatalmat kicselezve (máskor „csak” az elvtelenség határait súroló kompromisszumot kötve) az elnyomás közepette megszülettek a magyar filmművészet maradandó alkotásai. A szerző türelmét bizonyítja, hogy a történeti jelentőségűvé patinásodott beszélgetéseit csak 2018-ban kezdte publikálni. A minap megjelent ötödik kötettel zárult „beszédes filmtörténeti” sorozat – a kutatótárs, Gelencsér Gábor értékelése szerint – alapvető hozzájárulás a további filmtudományi kutatásokhoz. A lazán, olvasmányosan vezetett beszélgetések ámulatra méltó csodája, hogy a tárgyát, magukat a filmeket és a megszólaltatottak szakmai szerepét, közéleti tevékenységét behatóan ismerő kérdező mi mindent tudott még kicsiklandozni, olykor kiprovokálni a beszélgetőtársaiból, Szőts Istvántól, Jancsó Miklóson át az idén elhunyt András Ferencig. Az öt alapműkötetből mára már háromnak van, jövőre pedig már négynek lesz – Szekfü elhatározásából – ingyenesen letölthető pdf-je. Ennek miértjéről szintén beszél a zárókötet bónusz interjújában a „kétkalapos” – a szociológiát és a filmtörténetet egyaránt magas szinten művelő szerző. Aki a hóhért is akaszthatják elv jegyében az egyenes, nyílt beszédre utólagosan is példát mutatva válaszolt az egyik korábbi kérdezettjének, Gulyás Gyulának.
Robert Longo
Másodszor szentel egyéni tárlatot a 71 éves amerikai képzőművésznek, a hazájában igen népszerű Robert Longónak Bécs egyik legfontosabb kiállítóhelye, az Albertina. Nem véletlenül, hiszen a múzeum kollekciójának fő profilja a grafika, és kevés olyan képzőművész van, aki alkotásaival olyan radikálisan képes megváltoztatni a grafikákról az emberekben élő képet, és annyit tesz a műfaj „emancipációjáért”, mint a filmesként, fotósként, zenészként is maradandót alkotó Longo. A művész a hiperrealista szénrajzok specialistája, hihetetlen mesterségbeli tudása éppúgy lenyűgöző, mint műveinek már-már gigantikus méretei. Munkái gondosan kiválasztott fotókon alapulnak, de célja nem egyszerűen egy más műfajban született alkotás pontos másának létrehozása a grafika eszközeivel; a nagyobb hatásért a művész egyes részeket kinagyít vagy átalakít. A monumentális művek úgy töltik be a teret, hogy valósággal beszippantják a szemlélőt, nem engedik, hogy figyelme másfelé kalandozzon. Longo nyitott – és aggódó – szemmel figyeli szűkebb és tágabb környezetét, és érzékenyen, a közhelyeket kerülve reflektál a világ történéseire. Menekültekkel teli, tengeren hánykolódó tutajt például olyan szokatlan szemszögből örökít meg, hogy a néző úgy érzi, ő maga is ott küzd a hullámokkal. Egyik legfrissebb, idei kiállított munkája a 22 éves Mahsza Amini kurd nőnek állít emléket, akit 2022 szeptemberében az iráni rendőrség letartóztatott, mert nem viselte a hidzsábot, majd őrizetében tisztázatlan körülmények között meghalt, és a tragédia kormányellenes tiltakozási hullámot váltott ki.
Adóztass, ha tudsz
Pár évtizede a külföldre csempészett arany az autó karosszériájába hegesztve lépte át a határt, a pénz sporttáskában utazott. Nem is annyira régen még álarcban és pisztollyal rámolták ki a bankokat a csikorgó gumikkal dobbantó bűnözők. Ma otthonról, egy kattintással, karosszékből. Az elképesztő vagyonok, évente több tízmilliárd dollár, frank, euró nem ott adózik, szolgálva a közjót, ahol realizálódott: a világ népességének 0,1 százaléknyi leggazdagabbika, a multinacionális vállalatok tulajdonosai külföldi bankszámlákra és pénzalapokba menekítik a pénzt. Adóparadicsomnak hívják a helyet, ahol a pénz legjobban érzi magát: kicsit relaxál, megtöbbszörözi magát, mint a medúza, és újra bevetésre kész. A francia Yannick Kergoat Adóztass, ha tudsz című filmje dokumentumszerűen bemutatja, hogyan próbálják kijátszani a multinacionális cégek az európai országok és az Egyesült Államok adórendszerének kiskapuit. Az oknyomozó újságírók által feltárt Panama-iratokban 2016-ban elképesztő mennyiségű, az offshore-ral visszaélést tanúsító írott és digitális információt hoztak nyilvánosságra a Mossack Fonseca panamai ügyvédi iroda adatbázisából. A cég egyik alapítója, Ramón Fonseca májusban meghalt, a másikat, a német Jürgen Mossack ügyvédet júniusban felmentették a pénzmosás, korrupció vádja alól. Az Adóztass, ha tudsz precíz, szellemes, keserű film azzal a cinikus tanulsággal, hogy szegénynek lenni könnyű, ha viszont valakinek rengeteg pénze van, gazdagnak lenni még könnyebb.