Megrág, kiköp
Pályakezdő színészeket alakítanak a pályakezdő színészek, ráadásul a szereplők improvizációi alapján született meg Bíró Zsombor Aurél szövegkönyve, amelyből Kizlinger Lilla rendezett előadást. Albérleti szoba a színtér, a külvilágban történteket pedig a Tasnádi Zsófia által tervezett díszletben elhelyezett tévékészüléken előre felvett jelenetek közvetítik. Egy párt alkot a Katona József Színház darabbeli fiatal színésze, Marci (Béres Bence) és a Pszichét feldolgozó független forgatócsoportban címszerepre felkért Lujza (Rujder Vivien). Marci is részt vehetne a Kossuth Lajos életéről szóló filmben, amelyet az apja rendezett, de az gáz. Kurzusfilm, az apja pedig a politika kegyeltje. Sokan bizonyára azonnal tudják, hogy a magyar valóságból kire vonatkozik ez az utalás. Vagyis abszolút a fiatal művészek napi gondjai és dilemmái tükröződnek a darabban. Meddig tartok én, és hol kezdődik a szerep? – kérdezik. Amikor Marci megpróbálja rábeszélni Lujzát, hogy vállalja el a főszerepet, ami alig észrevehető gázsival jár, merthogy az alternatívok nem kapnak állami támogatást, azzal érvel, hogy mit számít, ha „a nagyon szar helyett kurva szarul” élnek pár hónapig. Lujza a Pszichével sikert arat, boldog, de Marci egyre inkább elkedvetlenedik. Fellángol benne a szakmai féltékenység. Meg a partneri is, mert hol volt a felvételek idején az intimitáskoordinátor, akinek arra kell figyelnie, hogy a szexjeleneteknél ne történjen tényleges testiség? A párkapcsolati zűr mellett a hajszoltság, a stressz, a kényszerű vagy célszerű megalkuvás, az önbecsapás, az önvád, a kiábrándultság a kettészakított művészi világból is fakad. Nyíltan rágódnak a társadalmi problémákon, de megemészteni nemigen tudják. Így végül a közönségre bízzák a döntést.
King Crimson: Red
Pont úgy kezdődött, mint korábban mindig, a King Crimson romokban, igaz, kreatív romokban hevert. A kortárs zene egyik különös figurája, Robert Fripp – akinek az aurájába kizárólag a lemezek révén lehet belépni – feloszlatta a zenekart, ideg-összeroppanást kapott, és miközben csekély érdeklődést mutatott az újraépítésre, felerősítette a róla alkotott kép kontúrjait, hogy Sztálinból, Gandhiból és De Sade márkiból klónozott különc. Mindenki másnál és minden más zenei csoportnál ezek a klinikai tünetek az alkotói válság bizonyítékai. Kivétel a King Crimson: ők így állnak készen egy új albumra, aminek újabb mestermű vagy vagány kudarc a vége. Az 50 éve megjelent Red klasszisát leginkább a hódolat, a feledékenység, vagyis az erősíti meg, hogy túl sok idő telt el a kiadása óta. Ez a negyvenperces lemez átlépte a beat és a progrock között húzódó vörös vonalat, amit talán elsőként az 1969-ben kiadott In the Court of Crimson King albummal maga a King Crimson jelölt ki. Az öt, egymással kapcsolatba lépő dal megszüntette a zenekarral szembeni negatív sztereotípiákat, miszerint túl idézőjelezett, kakofón és destruktív. Ezen az albumon játszik utoljára akusztikus gitáron Fripp, ez avatta utolérhetetlen énekessé John Wettont, és alighanem ez az egyik legizgalmasabb album, amelyen Bill Bruford újrakodifikálta a rockzenei dobolást. Az öt dal, köztük a fenséges, összeomló himnuszhoz hasonlatos Starless a belépő drog a King Crimson világába, anélkül hogy egyetlen szó elhangzana a drogról. Néhányan azt mondják, ez a zenekar egyetlen lemeze, amely nem kelti a befogadhatatlanság érzetét, nem a matematika vagy a nyelvtan diszciplínái hatnak rá, hanem valami ahhoz hasonló, mintha Jimi Hendrix Bartók Béla zenéjére fantáziálna. A legjobb definíció Fripptől származik: csak egy feltámadás, ami a haldoklás velejárója.
A második felvonás
Második felvonásnak hívják azt az éttermet a semmi közepén, ahol négy személy sorsa keresztezi egymást. Quentin Dupieux a nehezen besorolható filmek mestere, az idei cannes-i filmfesztivál nyitófilmjeként bemutatott fekete komédiájában játékosan elmélkedik a film jövőjéről, a valós és a fiktív életről, a színészet és az élet szerepjátékairól, kudarcról, stresszről, önteltségről. Receptje egyszerűnek tűnik, a megoldás már annál bonyolultabb: végy négy, magával ragadó színészt, és ugraszd össze őket. Florence (Léa Seydoux) bemutatja apjának, Guillaume-nak (Vincent Lindon) a szerelmét, Davidet (Louis Garrel), akinek az agyára megy a lány, és barátjának, Willynek (Raphael Quenard) passzolná át. Hol eljátsszák a jeleneteket, hol abbahagyják, és a színészetről beszélnek. Politikailag inkorrekt megjegyzéseknél (homofóbia, rasszizmus) figyelmeztetik egymást, hogy a kamera veszi őket. Mint kiderül, filmet forgatnak rendező, operatőr, vágó nélkül, mindent a mesterséges intelligencia irányít. Mindegyikük kibírhatatlan a magánéletben, különösen a kiöregedett színésznek csúfolt apafigura, aki büszkeségtől duzzad, amikor felhívják telefonon, hogy a világhírű rendező, Paul Thomas Anderson beválogatta a következő filmjébe. A legviccesebb jelenetekkel a pincér szerepét játszó statiszta (Manuel Guillot) szolgál, mintegy ellopva a show-t a négy sztárszínésztől. Élete első forgatásán annyira izgul, hogy reszket a kezében a borosüveg, a poharak, és folyamatosan mellétölti a bordói nedűt. Megszánják, felajánlják neki, hogy gyakoroljon nyugodtan, de előtte igyon egy kicsit. A sokadik hiábavaló kísérlet után kimegy az autójához, és fejbe lövi magát. Szerencsére életben marad, hiszen ez csak egy film, ahol ami valóságnak tűnik, valójában szürrealitás, ami szürreálisnak, az maga a valóság. A francia művészfilmes az erről folytatott értekezéssel és egy meglepetésjelenettel zárja szarkazmusban, abszurd humorban bővelkedő filmjét.
Én, Claude Monet
Saját szavaival vall önnön sorsáról, családjáról, a művészetről, a fényekről, a természet szeretetéről, a kortársakról a Le Havre-i kikötőt ábrázoló Impresszió, a felkelő nap című festmény alkotója, amely kép nyomán az impresszionista stílus kapta a nevét. Azért is különös ez a Phil Grabsky által 2017-ben rendezett dokumentumfilm, mert Claude Monet 1926-ban, 86 évesen távozott az élők sorából, mégis most osztja meg a közönséggel személyes élettörténetét, például a kezdeti évek nincstelenségét, ami miatt 1868-ban öngyilkosságot kísérelt meg: a Szajnába vetette magát, de kimentették. Henry Goodman tolmácsolásával elmondja a festő, hogy „műgyűjtőnek képet eladni éhezéshez vezet”. Elárulja, mennyire kizsigerelte magát, például a roueni katedrálisról a harmincfestményes sorozat készítésekor volt nap, amikor 14 táblába kezdett bele. Mindezek a művész bensőséges hangú leveleiből derülnek ki, amelyeket családtagoknak, műgyűjtőknek, barátainak, köztük Camille Pissarrónak, Pierre-Auguste Renoirnak, John Singer Sargentnek és a róla több festményt készítő Édouard Manet-nak írt. Sorai elkalauzolnak a több mint száz évvel ezelőtt élt hírességek mindennapjaiba, és megmutatják, hogy a sokszor depressziós Monet mennyire szerette az életet. „A vízi tájak és visszatükröződések megszállottja lettem” – árulja el, miután kiderül, hogy Giverny polgármesterével is levelezett azért, hogy elterelhesse kissé az Epte folyót, így kialakítva a csodás tavat, amelyet oly sok képén megörökített a rajta pompázó vízililiomokkal együtt. A Párizsban, Londonban, Normandiában és Velencében forgatott filmben a festő gondolatait korabeli fotók és ismert művei illusztrálják.
Bíró Kriszta: Kevert
A kötetben többször szóba kerül a kevert mint alkohol: például egy titkos recept szerint készült borpárlatként, máskor a bánatos férj álomba zuhanását elősegítő ital gyanánt, a könyvcím mintha mégis inkább azt vetítené előre, hogy a szerző varázslatosan keveri a tarot-lapokat, művészien vágja el, majd leheletfinoman tekeri egymásba a cselekményszálakat. A kötet olykor lazán kapcsolódó, egymásnak néha felelgető huszonhárom novellája mindegyikében Brauner Piroska a főhős. Azzal a lehetőséggel játszik el az író, hogy egyetlen személynek hogyan fordulhat másként, akár ellenkező előjellel is az élete, ha valami apróság vagy éppen sorsfordító elem megváltozik. Piroska hol messze földön a legszebb lány, de elviselhetetlenül rátarti és bántó, hol szemölcsök csúfítják el az arcát, miközben őstehetségű szakács. Hol gonosz, hol szelíd. Olykor ő nem tudja elviselni a saját lányát, máskor a férje száműzi őt gyerekestül a pincezugba, mert azt hiszi, hogy az asszony megcsalta. Piroska párja szinte kivétel nélkül Mátyás István, és több novella szerint a Vallner vendéglőben ismerkedtek össze, nemegyszer valamilyen bálon. Olyan történet is akad, ahol Piroskát mellőzik a szülei, mert anyja és apja csak egymásra hajlandó figyelni. Hogy mi lesz az így magányosságra ítélt gyerekből, azt egy másik írás bontja ki. Általában a klasszikus történetfűzést választja a szerző, csak néhányszor kalandozik el a szürreális felé. A maguk nyers valójában kimondja az elrettentő tényeket is. Visszatérő motívum a könyvben az evés, a főzés, az étel, és több szereplő egy bizonyos gumigyárban dolgozik. A nő 23 arcát mutató Piroska életét pedig sokszor övezi vagy sújtja mindennapinak tűnő vagy a világát végképp megrengető tragédia.
Hommage – Tiszteletadás
Mi a közös El Grecóban, Velázquezben, Martyn Ferencben, Ottlik Gézában, Korniss Dezsőben, Weöres Sándorban és Tandori Dezsőben? Az bizonyosan, hogy mások mellett ők is nagy hatással voltak a hazai kortárs képzőművészet egyik meghatározó alkotójára, Keserü Ilonára. Akinek egy-egy munkája főhajtás előttük, esetenként pedig egy egész művészettörténeti korszak vagy stílusirányzat előtt; ebből a gesztusból értelmezendő a tárlat címe is. Nem retrospektív kiállításról van tehát szó, hanem annak bemutatásáról, ahogy végigkíséri az életművet a reflexió a nagyra tartott mesterek munkáira. Mint ahogy folyamatos a visszacsatolás a művész saját, korábbi műveihez is: ikonikus jelei, motívumai, formái, színkombinációi évtizedek múltán is vissza-visszatérnek alkotásaiba. A jeleknek valóságos katalógusuk látható az Üzenet című olajképen, amelyen meglepődve fedezhetjük fel a cseh (a kép keletkezése idején a csehszlovák) nemzeti zászló színeit és azok zászlót idéző kompozícióit. A kulcsot a képhez a keletkezésének ideje, 1968 adja. Keserü festés közben a prágai tavaszról szóló híreket hallgatta, és félt attól, ami be is következett, annak gyors elfojtásától. A nagy méretű festményekhez egyébként is vonzódó művész legmonumentálisabb alkotása egy egész termet betölt. A Vidovszky Lászlóval 1981-ben közösen épített Hang-szín-tér című, a két művész szín- és hangelméleti kutatásainak eredményeit összegző, már akkor nagy figyelmet keltett installáció több évtizedes szünet után látható most újra az első bemutatkozásának helyszínén.