The Cure: Songs of a Lost World

Robert Smith és zenekara, a The Cure az alternatív zenei árnyak birodalmában a post-punk vadhajtásaként kifejlődött gothic rockot felvirágoztatva teremtett stílust a hetvenes évek végén. Azok védőszentje lett, akik nem szeretik, ha a cellájukba besüt a nap. 46 éve van rajta a „szeren” és tart másokat függőségben, munkásságában a romlás találkozik az intellektussal, és az ebből született dekadens csodák átszövik a popkultúrát. A zenekar első megszólalásainak egyike, az Albert Camus Közönyéből ihletet merítő Killing an Arab 1979-ben maga volt a botrány. Jól beazonosítható stílusának máig megmaradt a létjogosultsága, 2019-ben a Rock and Roll Hall of Fame élő mauzóleumba is beköltözött, és ma azon ritka kivételek közé tartozik a szórakoztatóiparban, akik nem tépázták meg a tekintélyüket, nem csináltak magukból bohócot, mert végig megmaradtak szomorú bohócoknak. A The Cure arcképe málladozik ugyan, de mégsem romlandó, mert a romlás a lételeme és fő ihletforrása. Nincs új a nap alatt, a zenekar 14. stúdióalbumának fő témája is komor, elmúlásközpontú, ahogy az már a címéből is kiderül. Letűnőben lévő vagy már eleve halva született világ elégiái hallhatók rajta a zenekar jellegzetes stílusában előadva, az összhatás mégsem teljesen lehangoló, hol egészen ünnepélyes, hol egyenesen elragadó és megnyugvást nyújtó. 16 évvel legutóbbi lemezének megjelenése után a The Cure ereje teljében van, és a sötét összes árnyalatában tündököl, életet lehelve a bomlás virágaiba. Az új lemez borítója a legendás ‘89-es Disintegration albumhoz hasonlóan Andy Vella fotóművész munkája, és többféle adathordozón is forgalomba került. A mellékelt szövegkönyvben a zenekar a lemezen nem hallható szám, a Bodiam Sky sorait is közölte, jelezve, hogy semmi sem vész el, legfeljebb a folytatásban átalakul.

Stuart Mária

Dömölky Dániel

„Aki szerint a politikának nincs helye a színházban, az nem ismeri a színháztörténetet” – nyilatkozta három esztendeje a legígéretesebb pályakezdő díját éppen elnyerő színész és rendező, Nagy Péter István. Ars poeticájának is felfogható kijelentését ezúttal a Stúdió K minapi bemutatójának vendégrendezőjeként nyomatékosította. Schiller 1800-ban írott szomorújátékát az 1846-os ősbemutató után valamivel több mint ötvenszer állították magyar színpadra. Kritikusi vélekedések szerint a Stuart Máriából akkor születtek emlékezetes előadások, amikor a címszereplő és lefejeztetője, Angliai Erzsébet alakjában két fajsúlyos színésznő csaphatott össze. Legendás színpadi csörteként (egyben dívacivakodásként) jegyezte fel a színháztörténet például 1921-ből Jászai Mari–Márkus Emília teátrumi élet-halál harcát. Megközelítőleg hasonló volt a visszhangja az 1969-es Mezei Mária és Váradi Hédi, majd a 2005-ös Eszenyi Enikő és Börcsök Enikő közti vibráló feszültségű párbajoknak is.

Valószínűleg izgalmas lehetett volna a Stúdió K két királynőjének, Pallagi Melittának (Mária) és Homonnai Katalinnak (Erzsébet) ilyetén egymásnak eresztése is. Erre mindketten meggyőző ízelítőt adtak az egyetlen közös – egyébként csak a drámaíró képzeletében lezajlott – börtönlátogatási csúcsjelenetben. Ám ez a mostani Stuart Mária a schilleri hangsúlyoktól és a korábbi értelmezésektől eltávolodva nem rájuk, sokkal inkább a fortélyos, zaklatóan időszerű hatalmi mechanizmusokra fókuszál. A színre vitt XVI. századi – átláthatatlanul szövevényes – királyi–családi, skót–angol, katolikus–református viszályokkal teli – történet cselekményében, fordulataiban híven követi az eredeti darabot. Mindaz, amit látunk, hallunk, ott van az ötfelvonásos – Kálnoky László fordította – darabban. A mai fülnek kissé cirkalmas szöveget azonban a rendező és segítőtársa, Sándor Júlia dramaturg most – a korábban talán még igényelt szájbarágást mellőzve – egy ültőben kétórásra szűkítette. Mégpedig oly módon, hogy a pergő ritmusú előadásból lehetetlen nem meglátni a kikacsintásokat, nem kihallani az aktualizált hozzászólásokat. Mindezt úgy, hogy a német – költőnek és filozófusnak sem utolsó – drámaszerző „patinásan csengő sorai” reflektáló kismonológokká lényegülnek át, s a játszó személyek mindegyikének, s általuk a nézőknek is jut belőlük jó néhány. A címszerepet játszó Pallagi például a halál küszöbén is képes naiv dühvel rácsodálkozni arra, hogy „a nemes gyülekezet pénzért szokott törvényt hozni és visszavonni (…) s ha kell (…) négyszer hitet cserélni”. Ellenlábasát, a trónt birtokló (bitorló) Erzsébetet, a rokonát kék tintával, vagyis aláírásával legyilkoló tette ébreszti hamis öntudatra, merevíti a tévedhetetlen zsarnok pózába.

És emlékezetesen áthallásos a végső ítélet meghozatala előtti jelenet is. Ebben ketten viszik a prímet: a mielőbbi nyakazást szorgalmazó főkincstárnok, Burleigh alakjába költözött Kaszás Gergő és a képmutatás mintapéldányát, a hatalomba szerelmes, ezért a szerelmet két helyen is áruló Leicester grófot életre keltő Nagypál Gábor. Ők győzködik a tétovázó Erzsébetet, hogy számoljon le a trónjára veszélyes vetélytársával. Merthogy az elszánt fanatikus Stuart-pártiakat Párizsból – e városnevet a nézőtéren ülők hajlamosak úgy hallani: „Brüsszelből” – készítik fel a királygyilkosságra. Onnan hergelik, onnan pénzelik őket – bizonygatja egyikük. Az állításra másikuk ezzel a kérdéssel licitál rá: „Külföldről mondják meg, hogy kik vagyunk, hogyan éljünk, miben higgyünk?”

A színdarab – a schilleri forgatókönyv szerint – fejvesztéssel és reménytelenséggel zárul, a mindenkor a megoldást, a megbékélést kereső, szorgalmazó főúr, a sokat megélt Talbot gróf (Fodor Tamás) sem tehet mást, mint maradék becsülete védelmében visszavonulásba, passzivitásba menekül.

E színpadi példát azonban nem követi a roppant mostohán kezelt, ám mindenkor kreatív csapatmunkában gondolkodó Stúdió K, amely a vendégrendezőnek meginvitált Nagy Péter ­Istvánnal a szegényes, ám annál fantáziadúsabb díszletek között jelentős és megrendítő kamaradarabbal rukkolt ismét elő. ¬ Murányi gábor

Szentendréhez köthető zsidó művészek alkotásai

Vajda Júlia: Kéz – gyökerek

Talán Vajda Júlia Kéz-gyökerek című, 1958-as ceruzarajza közvetíti a legplasztikusabban a Dunakanyar ékkő városának két ikonikus helyszínén megnyílt időszaki kiállítás mondandóját, üzenetét. A 12 zsidó származású festő és szobrász mintegy háromnegyed száz művét a képzőművészet iránt érdeklődők – néhány jelentős kivétellel – külön-külön jól ismerhetik. Az ötletgazda Erdész László műkereskedő és a fő kölcsönző Antal Péter műgyűjtő jóvoltából „jelentkezhettek” így együtt a XX. század magyar művészetét nagyban meghatározó mesterek, akiknek munkássága rövidebb-hosszabb ideig kötődött a városhoz, vagy legalábbis annak „központi bolygójához”, a szerelmesen szentendreivé lett Vajda Lajoshoz. A tárlat kurátora, a míves katalógus bevezetőjét jegyző Nagy T. Katalin művészettörténész nem kerüli meg a visszatérő kérdésként rögvest megfogalmazódó dilemmát sem: vajon egy alkotás esztétikai értékének van bármilyen köze az alkotó zsidó származásához? Az igenlő választ a szentendrei tizenkettek esetében döntően a múlt századi végzetes zsidó sors adja, amely kimondva-kimondatlanul ott van Ámos Imre Égő zsinagóga című, 1940-es tusrajzában, Anna Margit késes önarcképén, Bálint Endre Kis kereszt kompozíciójában csakúgy, mint a származásával csak felnőttkorában szembesült Jakovits József Hármashangzat című bronzszobrában.

Ketyegő ultimátum

Harmincéves pályafutása során a spanyol akciófilm királya még csak nem is finomított azon, hogy az erőszak az a primitív világnyelv, amit bárhol a legjobban értenek. Daniel Calparsoro filmjei a bűn és az összetört márkás autók katalógusa, a skála a hazafias gengszterről szóló nagyopusztól kezdve a spanyol sebhelyes arcútól az önhibáján kívül életveszélybe került madridi taxisofőr utolsó fuvarjának bemutatásáig terjed. Új filmjének magyar címe blődlit ígér, amelyben lúzerek bombariadóval fenyegetik meg egy pláza Mikulás-napi rendezvényét, de a Ketyegő ultimátum valójában a madridi és barcelonai terrortámadások után a társadalom általános rosszkedvét és rezignációját illusztráció túszdráma. Calparsoro kedvenc színésze, Luis Tosar, hétköznapi nevén Santiago, kiégett, egy családi tragédiát feldolgozni képtelen, kiszolgáltatott, egyáltalán nem potens férfi, csak fáradt sofőr. Fegyvertelenül kerül Bruce Willis pozíciójába, miután a repülőtéren egy radikális iszlamista kommandó által végrehajtott robbantás életben maradt elkövetője a pánikot kihasználva bevágja magát a kocsijába. Innen az egész ország lakosai döbbenten nézik, hogy az időzítőszerkezettel ellátott robbanó mellénnyel a testén a kiürített madridi főutcán, a Gran Vián a tehetetlen terrorelhárítók kíséretében vonul. Calparsoro filmje a túszdrámák dramaturgiáját követi, precízen bemutatva a túszejtők és a speciális egységek macska-­egér harcát, de reagál a zsáner megváltozott motivációs környezetére is: a klasszikus Pénzt vagy életet! című filmben valószínűtlen nagy összeg volt a tét, a Drágán add az életed!-filmekben a terroristák a figyelem és az éberség szüneteit használták ki, most a nyilvánosság figyelmének fenntartása és megdöbbentése élő adásban mindennél többet ér. „Készülj a csúcsforgalomra!” – ez volt a Féktelenül című film szlogenje, amelyben a száguldó, utasokkal teli buszt egy hölgy vezeti, akinek gyors­hajtás miatt elvették a jogosítványát. A Ketyegő ultimátum feszültségét az idegőrlő lassúság adja. Santiagónak nem szabad megállnia, viszont minél lassabban halad, annál rosszabb, mert a terroristáknak általában van B tervük.

Bartók csendje

Három és fél év szünet után új kiállítás nyílik a Bartók Béla Emlékházban, a zeneszerző utolsó budapesti lakhelyén. A Pasarét egyik csendesebb utcájában álló villa emeleti szintjén kialakított lakást Bartók 1932. április 10. és 1940. október 12. között bérelte, ott lakott a családjával. A Csalán utcai házban, ihlető környezetben töltött nyolc és fél év alatt olyan remekművek születtek, mint a Mikrokozmosz-sorozat, emellett vonósnégyesek, zongorára, ütős hangszerekre, illetve gyermek- és női karokra írt darabok. Az 1946-ban államosított villában 1981 óta működött az emlékház, benne koncertteremmel, valamint 2006-tól 2021-ig Bartók bútoraival, népművészeti gyűjteményével és személyes tárgyaival berendezett kiállítással. A jogörökös 2021-ben visszavonta a letétben elhelyezett kiállítási tárgyakat, így az épület azóta koncertteremként működött. A héten nyíló kiállítás finanszírozója a fővárosi önkormányzat. A rendezői koncepció szerint miközben Bartók zenéjét sokan disszonánsnak tartják, a zeneszerző szomjazta a harmóniát, a csendet: a Csalán utcába költözését is ez befolyásolta, mert az előző lakását túl zajosnak érezte. „A kiállítás célja, hogy a közgondolkodásban általánosan létező Bartók-kép hamis sztereotípiái helyett bemutassa valódi arcát; érzékeltesse Bartók egyetemes alkotói rangját, rámutasson arra, hogy személyében a magyarság az egész világhoz tudott szólni” – mondta a kiállítás rendezője és projektvezetője, Farkas Zoltán zenetörténész, az emlékház igazgatója.