Az újabb balti-tengeri szürkezónás támadás után feltartóztatták a tenger alatti kábelek megrongálásával vádolt kínai szállítóhajót. A kritikus infrastruktúrának számító kábelek rendkívül sérülékenyek, és másfél évszázada adják a globális kommunikáció gerincét.
A Yi Peng 3 és a horgonylánca. Nagyot szakított
AFP / MIKKEL BERG PEDERSEN
Behálózva
Transzatlanti távközlési kábel útvonala 1959-ből. Áramlik az adat
Profimedia
Az optikai kábelek a modern információs társadalom ütőerei, az országokat és földrészeket összekötő vezetékhálózaton halad át az adatforgalom túlnyomó része, míg az interkontinentális kommunikáció 99 százaléka a tengerfenékre fektetett kábeleken történik. Ez a legolcsóbb módja annak, hogy nagy méretű adathalmazokat pillanatok alatt juttassanak el a Föld egyik pontjáról a másikra. Pénzügyi tranzakciók kezelésétől kezdve egészen a globális internetig minden infokommunikációs csatornának ez adja az infrastrukturális hátteret, a világtengert érrendszer módjára hálózzák be a szárazföldeket összekötő tenger alatti kábelek. Ezeknek körülbelül 25 év az élettartamuk. Jelenleg közel 600 működő vezeték fekszik a tengerekben, összesített hosszuk megközelíti a másfél millió kilométert. A kábelekkel 35-ször lehetne körbetekerni a Földet az Egyenlítő mentén.
A tenger alatti vezetékek kritikus infrastruktúrának számítanak. A nemzetközi vizeken több száz vagy ezer méter mélységbe helyezett kábelek azonban meglehetősen sérülékenyek: évente átlagosan több mint 100 helyen rongálódnak meg. A javítást – ahogy a fektetést is – erre specializálódott hajók végzik. A meglehetősen költséges folyamat a sérülés mértékétől, az időjárástól, a mélységtől és más körülményektől függően néhány naptól több hétig, de akár egy hónapig is eltarthat.
Károkat okozhatnak természeti jelenségek – szökőár, földrengés vagy vulkanikus aktivitás, azonban leggyakrabban halászhajók és horgonyok a bűnösek. Az 1960-as évekig több káreset volt köthető a tengeri élővilághoz is, ám azóta erősebben védő anyagokkal burkolják a kábeleket. Legutoljára 40 éve a Kanári-szigeteknél harapta át egy cápa a kommunikációs kábeleket, de tíz éve Vietnámnál is gyanakodtak tengeri ragadozókra – ezekben az esetekben régebbi felépítésű vezetékekről volt szó. A nem szándékos emberi rongálások általában nem is szakítják el teljesen a kábeleket, hanem sérüléseket ejtenek rajtuk, amiken beszivárog a sós víz, és tönkreteszi a kapcsolatot. A mostani balti-tengeri incidens kapcsán teljes szakadásról lehet hallani.
Szándékos akciónál azonnali és nagyobb mértékű a kár, és a kitettségük miatt az adatkábelek a szürkezónás támadásoknak is gyakori célpontjai. Ilyen kiterjedt infrastruktúrát nem lehet teljes egészében őrizni, ráadásul nagy részük nemzetközi vizeken fekszik, ami nemzetközi jogi szempontból megnehezíti az érdekérvényesítést. Külön probléma, hogy a szabotázsakciókat jellemzően nem katonai hajók, hanem civilnek álcázott halász- vagy kutatóhajók követik el.
A kábelek tulajdonosai egyre inkább a nagy csúcstechnológiai cégek, mint a Microsoft, a Meta vagy a Google. Márpedig Bill Gates vagy Mark Zuckerberg aligha tart fenn hadiflottát, hogy megvédje az infrastruktúrát. Itt jönnek képbe az államok, amelyek szintén nagymértékben függenek a vezetékhálózattól. Ám nem mindenki van egyenlő módon ráutalva tenger alatti vezetékekre. A globális internetről lekapcsolódni képes Oroszországnak a szárazföldön fekszenek a kábelei, amik jobban védhetőek.
A tenger alatti kommunikációs vezetékek régóta stratégiai jelentőségűek a Nyugat számára. 150 éve fektették le az első távírókábeleket Anglia és az európai kontinens között, és az 1800-as évek derekára már megvolt a transzatlanti összeköttetés is az USA és Nagy-Britannia között. Lehet, hogy akkoriban néhány száz szavas írás fél nap alatt jutott el az óceán túloldalára, ám még így is gyorsabb és olcsóbb volt, mint hajózni. Az 1853–1856-os krími háborúban tenger alatti távíróvezetéket húztak a britek a félszigettől Várnáig, amivel a frontról néhány óra alatt jutottak el a katonai jelentések Londonba.
A XIX. század végére Nagy-Britannia igazi kommunikációs nagyhatalommá (is) vált, tenger alatti vezetékekkel kötötte össze szerteágazó gyarmatbirodalmát. Amikor az első világháború kitört, a távíróvezetékek közel fele a briteké volt, ami nagy előnynek bizonyult a németekkel szemben. Ráadásul a britek a tengeri fölényük birtokában rögtön felszámolták a németek tengerfenéki vezetékeit. Ez volt az oka, hogy Németország a kiterjedt infrastruktúrát nem igénylő rádiózásban látta a kommunikáció jövőjét, és annak fejlesztésére helyezte a hangsúlyt. Az adatforgalom apró töredékéért is alig felelős, szintén „drót nélküli” műholdak sem számítanak tényleges alternatívának a tenger alatti internetkábelekhez képest, mivel alacsony kapacitásuk miatt lassabban és költségesebben viszik át az adatot.
